A hátsó abroncs megcsúszott a laza, nedves palakövön, és a Honda hátulja egy pillanatra vadul félrecsúszott, de a rutinos mozdulatok, amelyek az évek során a húsomba égtek, automatikusan vették át az irányítást. Nem fékeztem. Egy ilyen szögben, egy közel vertikális sártenger tetején a fék a biztos halált jelentette volna; a fizika könyörtelen törvényei azonnal keresztbe fordították volna a gépet, és leküldtek volna a zuhanásba. Ehelyett ráhúztam a gázt. A régi egyhengeres motor vadul felbőgött, a lánc megfeszült, és a gép átvágott a csúszó törmeléken, mintha csak egy vizes szánkó lett volna a jégen.
Alattam a kanyon mélyén a hordalék és a víz gigantikus keveréke vadul csapkodta a sziklafalakat. A levegőben terjedő fojtogató iszap- és olajszag szinte elvágta a lélegzetemet.
Amikor a kerék megérintette a szűk, homokos peremet közvetlenül a rekedt motorosok felett, a motor eleje felcsapódott, de a lábaimmal tompítottam az ütést, és egy elegáns, bár rendkívül kockázatos csúszással állítottam meg a Hondát. A blokkolásmentes fékek és a modern elektronika hiánya most előnynek bizonyult: ott éreztem a talajt a talpam alatt, a gép rezdüléseit a csontjaimban.
– Hé, te! – ordította valaki lentről.
Derek kísérő teherautójának a vezetője volt az, egy fiatal, drága márkájú felszerelésbe öltözött srác, aki most nyakig ült a sűrű, iszapos vízben, míg a teherautója fülkéjének az ajtaja már alig látszott a hömpölygő áradat alatt. Mellette hárman kuporogtak egy keskeny, morzsolódó kőpárkányon, remegve, a huszonötezer dolláros túramotorjaikat pedig már teljesen elnyelte a barna iszap.
– Nem tudunk kimászni! – ordította a srác, a hangját kis híján elnyelte a víz moraja. – A víz túl gyors! Ha megpróbálunk átkelni, elsodor!
Nem válaszoltam. Nem volt idő a monológokra, és végképp nem volt idő a szemrehányásokra. Azt a csatát, hogy megmondtam előre, már elvesztettem a parton. Most csak a fizika, a gravitáció és a megmaradt percek maradtak.
## A mentés peremvidéke
A motorról lelépve a bal térdem azonnal éles, villámszerű fájdalommal jelezte, hogy a terhelés túl sok volt. Összeszorítottam a fogaimat, és a kormányt szorítva rögzítettem a Hondát egy stabil, kiálló sziklatömbhöz. A csomagtartómban – még a régi mentős időkből maradt – egy erős, hatvanméteres statikus kötél lapult, aminek a végén egy masszív acélkarabiner fityegett.
– Kapaszkodjatok a kötélbe! – kiáltottam lefelé, miközben az első hurkot nagy ívben a víz felé hajítottam.
A kötél nedvesen vágódott le a kövek közé. A fiatal soför azonnal utánakapott, a reszkető ujjai kétségbeesetten fonták körbe a vastag anyagot.
– Egyszerre csak egy ember! – üvöltöttem, miközben a lábaimat mélyen belefúrtam a laza talajba, a törzsemet pedig a stabil sziklához feszítettem, emberi horgonyként szolgálva. – Te jössz először! Kösd át a mellkasod alatt!
A srác nem habozott. Bár a pánik ott ült a szemében, a túlélési ösztön felülkerekedett. Áthúzta a hurkot a hóna alatt, és intett, hogy foghatom.
A visszatérés a gerincre nem volt más, mint tiszta pokol. Ahogy húztam a kötelet, a sár, a víz és a meredek lejtő mind ellene dolgoztak. A bicepszem rostjai szakadással fenyegettek, a torkomban pedig megjelent a vér íze. De a régi reflexek, a felesleges mozdulatok nélküli kegyetlen hatékonyság átvette az irányítást. Lépésről lépésre, centiméterről centiméterre küzdöttem lefelé a saját tehetetlenségemet, amíg a srác ujjai meg nem találták a szikla peremét.
– Feljöttem! Istenem, feljöttem! – lihegte, és átvetette magát a biztonságos oldalra.
– Még ketten vannak lent! – kiáltottam át a zúgás felett, de mielőtt a következő emberért nyúlhattam volna, a kanyon túloldaláról egy olyan hang hallatszott, ami meghígította a vért az ereimben.
Egy éles, fémes reccsenés, amit a rohanó víz és a sziklák találkozása idézett elő. Derek teherautója, amely eddig makacsul tartotta magát a sárban, hirtelen megadta magát. Az alját alávájó örvény egyetlen rántással átfordította a többtonnás monstrumot, amely úgy merült el a barna iszapban, mint egy papírcsónak.
## A végső akadály
– Segítség! – sikoltotta a fennmaradt két motoros egyike, miközben a víz már a mellkasukig ért. A keskeny párkány, amelyen eddig álltak, a szemünk láttára omlott be a tajtékozó áradatba.
Nem gondolkodhattam. Ha most habozok, mindketten a mélybe veszenek, és a lelkük ott lebeg majd a kanyon felett a többi kísértet mellett.
Levetettem a nehéz bőrkesztyűt, mert a nedves anyagon átcsúszott volna a kötél, és újra lehajítottam a karabinert.
– Fogd meg a másikat! – ordítottam a legközelebb állónak, aki egy középkorú férfi volt, a luxus márkájú ruhája mostanra egy sötét, iszapos ronggyá vált.
A férfi elkapta a kötelet, de a jeges rémület annyira megbénította az ujjait, hogy alig bírta megfogni. A víz hirtelen megugrott egy újabb hegyi hullám miatt, és elragadta a lábát. A teste vízszintesbe fordult, mint egy rongybaba az áramlatban.
– Tartom! – ordítottam, és az egész testsúlyomat hátravetettem. A szikla, aminek a lábam feszült, megmozdult. A bal térdemben valami végleg elszakadt, egy forró, vakító fájdalom futott végig a lábamon, de nem engedhettem el. Ha most elengedem, a gravitáció mindannyiunkat magával ránt.






