A hangár tiszta, fehér epoxipadlója hidegen sugárzott a talpam alatt, miközben a két biztonsági őr durván a külső udvar kavicsos útjára lökött. A hátam mögött a masszív acélajtó fojtott csattanással záródott be, elvágva a hatmillió dolláros Gulfstream G650-es turbináinak halvány, mély zümmögését. Ott álltam a délutáni, hűvös szélben, a kezem teli fekete repülőgép-üzemanyaggal és motorolajjal, a telefonom darabokra törve a betonon, a hangom pedig – mint már tizenkét éve mindig – teljesen némán rekedt meg a torkomban.

De a szívem olyan vadul vert, mint egy sarokba szorított vadállaté.

Tudtam, hogy mit csináltam. Tudtam, hogy a hatmillió dolláros motor szétzúzása egy ipari feszítővassal nemcsak a karrierem azonnali végét jelentette a Vance Global Industriesnél, hanem egyenesen a börtön kapujába vagy egy kártérítési per örök rabságába taszíthatott. Tom, a fönntartási vezető, akit tíz éven át szolgáltam becsülettel, most kétségbeesetten próbálta megnyugtatni a dühöngő Marcus Vance-t. Marcus Zürichbe akart jutni – egy olyan milliárdos fúzió miatt, amely megmenthette volna a csőd szélén álló cégbirodalmát. Nem érdekelte semmi más, csak az idő. És ha egy némaként dolgozó, túl-lelkiismeretes szerelő a gépbe barmolt, az számára csak egy elmebeteg, büntetendő szabotázs volt.

Csakhogy Marcus nem látta azt, amit én a harmadik körös rutinellenőrzés során észrevettem.

A Gulfstream bal oldali hajtóművének burkolata alatt nem egy sima mechanikai hiba rejtőzött. Amikor a karbantartási láncot vizsgáltam, a szemem megakadt egy mikroszkopikus eltérésen a Full Authority Digital Engine Control (FADEC) adatkábele és a nagynyomású üzemanyag-elosztó csöve között. Egy utólagosan beszerelt, hajszálvékony műanyag vezetékről volt szó, amely úgy simult be a gyári szigetelésbe, mintha ott sem lenne. De én tizennégy éve élek a gépek között; a fülem hozzászokott a turbinák rezonanciájához, és az ujjaim észreveszik azt a milliméteres feszültséget, amit a legfejlettebb diagnosztikai számítógép sem mutat ki, ha a rendszer szándékosan elrejti.

Az a vékony vezeték nem adatszivárgásra szolgált. Az egy távirányítású detonátor volt.

A hideg veríték végigcsorgott a tarkómon. Ha Marcus felül arra a gépre, és a zürichi felszállás közben a pilóta eléri a kritikus tolóerő-küszöböt, a nagynyomású üzemanyag-ellátás azonnal berobbantja a szerkezetet a levegőben. Nincs kiút, nincs túlélés. Csak egy hatalmas tűzgolyó a felhők felett.

És Marcus az apját – az idős Arthur Vance-t, a cégalapítót, akit a saját fia éppen egy hónappal ezelőtt záratott ki a döntéshozök köréből egy hamisított orvosi igazolással – akarta utolérni Zürichben, hogy aláírassa vele a vagyon végleges átruházását. Vagy talán… talán nem is Marcus volt a célpont, hanem valaki más, aki meg akarta akadályozni a fúziót.

Akárhogy is volt, a gép huszon perc múlva felszállt volna.

Nem maradt időm tétovázni. A törött telefonomat a zsebembe gyömöszöltem, bár tudtam, hogy onnan hangot már soha többé nem fogok kicsalni. Körbenéztem a Vance Global magánrepülőgép-terminál külső kerítése mellett. A szervizút túloldalán, a hangár mögötti betonon állt egy másik autó: egy fehér Ford Transit, a cég logójával. És benne ült Sarah, a váltás pilóta – egy fiatal, éles szemű nő, akit két héttel ezelőtt vettek fel a zürichi útra, mert az eredeti kapitány váratlanul „megbetegedett”.

Sarah éppen a pilótafülke táskáját pakolta be a furgon hátuljába, amikor odafutottam hozzá, és elálltam az útját.

Megtorpant, a szeme kerekre nyílt a döbbenettől, amikor meglátta a fekete zsírfoltokat az arcomon és a véresre horzsolt kezem.
– Hé! Maga nem az a szerelő, akit most dobtak ki a főnöki hangárból? – kérdezte, miközben hátrébb lépett. – Tűnjön el innen, mielőtt a biztonságiak ugranak!

Nem tudtam megszólalni. A torkomból csak egy fojtott, rekedt hörgés jött ki. A kezemmel eszeveszett módon hadonászni kezdtem: mutattam a gép felé, rajzoltam a levegőbe egy robbanás körvonalait, majd a hüvelykujjammal a torkomra mutattam – halál, bomba, veszély.

– Maga megőrült? Nem értem, mit akar! – kiáltotta Sarah, és a kezével próbált kikerülni. – Menjen innen, mert elkésem a felszállást! Mr. Vance már a lépcsőnél van!

Marcus lépkedett elő a hangár főbejáratán, az öltönyt gombolgatva, a telefonján valonki raboknak kiabálva. Mögötte Tom sétált, a fejét csóválva. A zürichi gép ezüstös teste csillogott a délutáni napfényben. A tehertér ajtaja bezáródott. A hajtóművek mély, orgonaszerű búgása hirtelen felerősödött, ahogy a fedélzeti számítógép átvette az irányítást.

Tizenöt perc. Talán ennyi maradt.

Ha most nem teszek valamit, az a gép lángra lobban a kifutópálya végén, és én leszek a gyilkos, mert a feszítővassal nem tudtam elég gyorsan áttörni a belső burkolatot.

Egyetlen esélyem maradt. El kell kapnom Sarah-t fizikai erővel, megakadályozni, hogy felszálljon a gépre, és rávenni – valahogy, bármilyen áron –, hogy nézze meg a bal oldali hajtóművet a saját szemével.

– Hé! Álljon meg! – sikoltott Sarah, amikor hirtelen átugrottam a furgon motorháztetője elé, és megragadva a karját, a kerítés árnyékába rángattam. Nem bántani akartam, de az ereimben feszülő adrenalin olyan erőt adott, mint régen, a présbaleset előtt.

– Maga… maga normális?! – Sarah arca elvörösödött a dühtől, és a táskájával próbált megütni. – Hívom a rendőrséget!