– A Jáuregui Aerospace új generációs magánrepülőgép-flottát fejleszt, amelynek a hajtómű-hatékonysága át kell írja a piac szabályait. De a mérnökeim túlságosan óvatosak. Könyvből dolgoznak. Neked viszont van valami másod: intuíciód. Úgy hallod a gépeket, mint más a zenét. Azt akarom, hogy te legyél az új fejlesztési osztályom vezetője Querétaróban, ott, ahol mindent elkezdtél.

A lány lélegzete is elakadt egy pillanatra. Querétaro. Az a hely, ahol a rémálom kezdődött. Az egyetem, a laboratóriumok, a szülők emléke.

– Querétaro… – ismételte meg halkan. – Ott van a múltam, Alejandro úr. Ott van mindaz, amit elvesztettem.

– A múltat nem tudom kitörölni, Renata – mondta a milliárdos komolyan, miközben a szemébe nézett. – De megadhatom a lehetőséget, hogy a jövőt te írd meg. Nem áldozatként térsz vissza oda, hanem győztesként. A te neved lesz az, amit a jövő mérnökei tanulni fognak.

Renata hallgatott. A városon átáramló reggeli forgalom zaja idegen volt, de a benne lakozó belső hang most hangosabban szólt, mint valaha. A szülei emléke nem a fájdalomban élt tovább, hanem abban a tudásban, amit tőlük kapott – a rend iránti tiszteletben, a precizitásban, a munkaszeretetben.

– Elfogadom – mondta végül, és a hangja stabilan, tisztán csengett a teremben. – De van egy feltételem.

Alejandro felhúzta a szemöldökét.

– Hallgatlak.

– Nem kérek különleges elbánást. Nem akarok luxusapartmant a cég pénzén, ha nem dolgozom meg érte minden egyes nap. És a csapatomba olyan embereket akarok beválogatni, akiket mások már leírtak. Mert a legjobb ötletek nem az elit egyetemek padjaiból jönnek, hanem azokból, akik a saját bőrükön tapasztalták meg, milyen az, amikor valami összetörik, de mégis megpróbálják újra összerakni.

Alejandro Jáuregui elégedetten bólintott, és kinyújtotta a kezét az asztal felett.

– Megállapodtunk, Renata. Akkor lássunk munkához.

—

Hat hónappal később a Jáuregui Aerospace querétarói kutatóközpontjának avatóünnepségén a nemzetközi sajtó vakui villogtak. A színpad közepén egy teljesen új tervezésű, csendesebb, hatékonyabb sugárhajtómű állt üvegkalitkában, amelynek a terveit egy fiatal nő szignózta: Renata Villaseñor.

A nézőtér első sorában Samuel Rivas és Alejandro Jáuregui állva tapsolt. De a legszebb pillanat mégis az volt, amikor Renata a színpadról lepillantva meglátott egy fiatal fiút a technikusok között, aki éppen úgy nézett a bonyolult kábelkötegekre, ahogy ő nézett egykor: félelemmel, de olthatatlan kíváncsisággal.

Renata odalépett hozzá, a kezébe nyomott egy tiszta munkakesztyűt, és csak ennyit mondott:

– Ne félj a hibáktól. A gép mindig elmondja az igazat, ha megtanulsz figyelni rá.

És abban a pillanatban a mexikói égbolt felett egy sugárhajtású gép húzott el, amelynek a hangja nem silány volt vagy ideges, hanem tiszta, hatalmas és szabad – mint egy új élet, amely végre megtalálta a helyét a világban.