A gépház ajtaja lassan becsukódott mögöttük, de a levegőben még mindig vibrált a hajtómű utolsó, mély morajlása. A Tolucai Repülőtér VIP-hangárának betonja hirtelen túl nagynak, túl üresnek tűnt ahhoz a sorsfordító pillanathoz, amely éppen most zajlott le a falai között. Alejandro Jáuregui a magángépe lépcsője felé intett a pilótájának, ám mielőtt felment volna a fedélzetre, még egyszer visszanézett.

Renata ott állt a hatalmas szerszámoskocsi mellett. A kezei még mindig enyhén koszosak voltak a repülőgép olajától, de a testtartása megváltozott. Az a megtört, földbe gyökerezett lány, aki percekkel ezelőtt még betévedt a kapun, most egy olyan ember méltóságát sugározta, aki visszavette azt, ami valaha az övé volt.

– Samuel – mondta Alejandro halkan a főmérnöknek, miközben a kabin felé indultak. –, küldj egy autót a főhadiszállásra, készítess elő egy ruhát, és intézkedj, hogy a hölgy megkapja a legmagasabb szintű orvosi és pszichológiai támogatást, amire szüksége van. Houstonból visszatérve személyesen fogom fogadni az irodámban.

– Igen, uram – felelte Samuel, akinek az arcáról még le sem száradt a döbbenet. – Nem fogom elrontani.

A Bombardier Challenger hajtóművei ismét felbőgtek, ezúttal már hibátlanul, és a gép lassan elgurult a gurulóúton a felszállópálya felé. Renata egyedül maradt a hatalmas csarnokban. A hangárkapu résein beszűrődő utolsó narancssárga napsugarak megcsillantak a könnyeiben, amelyek végre nem a kétségbeesés, hanem a felszabadulás könnyei voltak.

—

Tizenkét órával később, a Mexikóváros gazdag Polanco negyedében található Jáuregui-torony legfelső emeletén a reggeli napfény elárasztotta az irodát. Alejandro Jáuregui az íróasztalánál ült, de a papírok helyett egy tablet képernyőjét nézte, amelyen a biztonsági kamerák felvételei futottak a tegnap esti jelenetről.

Az ajtón kopogás nélkül lépett be Valeria, Alejandro személyi asszisztense, aki egy vastag dossziét tett le az asztalra.

– Megvan a teljes jelentés a lányról, uram – mondta Valeria hanglejtésében némi csodálattal vegyes aggodalommal. – Renata Villaseñor. Igazi legenda volt az UNAQ-ban (Universidad Aeronáutica en Querétaro). A professzorai szerint az utóbbi évtized legbriliánsabb elméje volt aerodinamika és hajtómű-diagnosztika területén. Külföldi ösztöndíjat nyert Toulouse-ba, de a tragédia után minden kapcsolatot megszakított a világgal. A rokonok azt hitték, hogy meghalt vagy elhagyta az országot. Senki sem kereste, mert nem volt kiért.

Alejandro becsukta a tabletet, és összefonta az ujjait az álla alatt.

– És most hol van?

– A cégünk által biztosított luxusapartmanban van Santa Fe-ben. Az orvosok szerint fizikai kimerültségben szenved, de lelkileg… nos, mondjuk úgy, hogy egy sebzett vad, amelyik most kezd visszatérni az életbe. Reggel óta három szakkönyvet olvasott ki a hajtóművek digitális vezérléséről, amiket az egyik mérnökünk vitt neki.

Alejandro elmosolyodott.

– Egy igazi mérnök sosem pihen, még akkor sem, ha a padlón volt. Készítsd elő a naptáramat. Délben találkozni akarok vele. Nem azért, hogy jótékonykodjak, Valeria. Munka van.

—

Közben Santa Fe-ben, a toronyház harmincadik emeletén Renata az ablakból nézte a távolban elterülő várost. Az üvegablakon át a tüdejébe áradó friss levegő és a forró zuhany megmosta a múlt bűzét, de a lelkében lakozó csendes vihar nem ült el teljesen. A tükörben saját magát nézte: a ruhák, amiket a személyzet hozott neki, elegánsak voltak, de még idegenül hatottak rajta.

Egy kopogás szakította ki a gondolataiból. Az ajtónál egy elegáns nő állt egy tablet a kezében.

– Jó reggelt, Renata. Alejandro Jáuregui urat várja a limuzin lent. Személyesen szeretne meghívni egy reggelire a cég központjába, hogy megbeszéljék a jövőjét.

Renata vett egy mély levegőt. Tudta, hogy ez a pillanat mindent megváltoztat. Nincs visszaút az utcák csendjébe, de a régi életéhez sem. Ő már nem az a lány, akit a tragédia összetört; ő most valaki más volt. Valaki, aki újjászületett a fém és a motorolaj szagú hangárban.

– Induljunk – mondta határozottan.

—

A Jáuregui-torony legfelső emeleti tárgyalója üvegfalakkal rendelkezett, ahonnan egész Mexikóváros panorámája elé tárult. Alejandro az ablaknál állt, egy csésze kávét tartva a kezében, amikor az ajtó kinyílt, és Renata belépett.

A milliárdos megfordult, és meglepődve látta, hogy a lány arcán már nyoma sincs a tegnapi rettegésnek vagy bizonytalanságnak.

– Ülj le, Renata – mondta Alejandro barátságos, de határozott hangon. – Kávé? Vagy inkább valami rendes reggeli? Azt hallottam, egész éjjel tanulmányokat olvastál ahelyett, hogy aludtál volna.

Renata leült a hatalmas bőrfotelbe, de a hátát egyenesen tartotta.

– Köszönöm, uram, de a kávé tökéletes. És ami az olvasást illeti… a tudomány nem alszik, Alejandro úr. Különösen akkor nem, amikor az ember két év kihagyás után meg akarja érteni, hogyan fejlődött a világ miközben ő a sötétben bujkált.

Alejandro felnevetett, és elé ült. Tetszett neki a lány magabiztossága.

– Nos, Renata. Tegnap megmentettél egy milliós üzletet, és megmentettél egy gépet, aminek a hibáját a legjobb mérnökeim sem találták meg hat óra alatt. De nem azért hívtalak ide, hogy hálálkodjak. A hálát hamar elfelejtik az üzletben. Én egy olyan embert keresek, akiben van tűz. Van egy tervem.

Renata összehúzta a szemét.

– Milyen terv?