Megöleltem a nővéremet, és a torkomban dobogó gombóccal suttogtam:
– Van, Clare. Bármeddig maradhatsz.
Az elkövetkező napokban Clare nemcsak a lelkipásztorom lett, hanem a szövetségesem is a közelgő jogi csatában. Segített átnézni a papírokat, rendszerezni a bizonylatokat, és emlékeztetett arra, hogy miért is léptem meg ezt az egészet.
Egyik este, miközben a konyhában kávét ittunk, Clare letette a bögréjét, és komolyan rám nézett.
– Tudod, Sylvia, Andrew nem is a te elmenésed miatt dühös igazán.
– Hát miért? – kérdeztem, miközben a papírokból néztem fel.
– Azért, mert meglátta a saját jelentéktelenségét. Amikor egy kapcsolatban az egyik fél csak vesz, a másik meg csak ad, a vesztes fél azt hiszi, hogy ez a világ rendje. Azt hiszi, hogy a te erőd az ő tulajdona. Amikor elmentél, nemcsak a feleségedet veszítette el, hanem azt az illúziót is, hogy ő irányítja az életedet. És egy olyan ember, mint Andrew, ezt soha nem bocsátja meg.
Igaza volt. De nekem már nem volt szükségem a megbocsátására.
A következő hónap elején megérkezett a hivatalos idézés a nebraskai bíróságtól. A válókeresetet Andrew adta be – de nem közös megegyezéssel, hanem hibás magatartásra hivatkozva, követelve a vagyon felét, beleértve a denveri relokációs támogatásomat és a kisteherautómat is.
Az ügyvédem, egy kíméletlen denveri szakember, akit a vasúti szakszervezet ajánlott, csak elmosolyodott, amikor átfutotta az iratokat.
– Sylvia, ez egy vicc – mondta a telefonba. – A pasas azt hiszi, hogy még mindig ott élsz Grand Islandben, ahol az ő családja diktálja a szabályokat. Itt Colorado államban, és a szövetségi munkajogi törvények alapján a relokációs támogatás és a fizetésed teljes egészében a tiéd. Sőt… a pénzügyi kimutatások alapján mi fogunk kártérítést követelni az elmúlt évek elmaradt hozzájárulásai miatt.
A tárgyalást két hónap múlva tűzték ki Nebraskában. Tudtam, hogy vissza kell mennem. Nem bújhatok el Denverben a múltam elől; ha le akarom zárni ezt a fejezetet, a szemébe kell néznem Andrew-nak a saját terepén.
A repülőút Grand Islandbe feszült volt. Clare velem tartott, hogy morális támogatást nyújtson. Amikor beléptem a bíróság épületébe, a levegő szinte tapintható volt.
Andrew ott állt a folyosón az apjával és Marcussal. Amikor meglátott, az arca torzult a haragtól. Más volt, mint amikor utoljára láttam a kanapén: a magabiztossága megkopott, a ruhája kicsit gyűröttebb volt, a szeme alatt pedig sötét karikák árulkodtak arról, hogy az elmúlt hetekben nem a békés kis életét élte.
– Megérkeztél a kis hercegnő – sziszegte Andrew, amikor elmentem mellette a tárgyalóterem felé. – Azt hiszed, megúszod? Azt hiszed, hogy csak úgy eldobhatsz engem?
Megálltam, és egyenesen a szemébe néztem. Nem volt bennem félelem. Sem düh. Csak egy mély, megkönnyebbült sajnálat.
– Andrew – mondtam nyugodt, halkan csengő hangon –, én nem téged dobta el. Én csak visszavettem az életemet, amit te éveken át kicsi darabokra akartál aprítani.
A tárgyalóteremben a bíró komoly arccal hallgatta végig a feleket. Andrew ügyvédje hosszan sorolta a sérelmeket: a hirtelen elköltözést, a „lopott” ingóságokat, a család hírnevének csorbítását. De amikor az én ügyvédem átvette a szót, és bemutatta a dokumentumokat – a három évnyi banki kimutatást, a Stoker Property Services-féle fiktív számlákhoz hasonló, Andrew által eltitkolt pénzügyi manővereket a helyi vállalkozásoknál, valamint a saját fizetési csekkjeimet, amelyekből a házat, az autót és az életedet is fenntartottam –, a bíróság hangulata teljesen megváltozott.
A bíró átfutotta a papírokat, majd felnézett Andrew-ra.
– Uram – mondta hűvös, hivatalos hangon –, a benyújtott dokumentumok alapján a felesége nemcsak, hogy nem tartozik önnek semmivel, de a vagyonmegosztás során ön az, aki az elmúlt években aránytalanul nagy mértékben támaszkodott az ő jövedelmére. Amennyiben ragaszkodik a pereskedéshez, a könyvvizsgálat kitérhet az ön részmunkaidős jövedelmeire és a közös vagyon terhére folytatott kiadásaira is.
Andrew arca hirtelen halványszürkült. Odapillantott az apjára, aki feszülten rázta a fejét. A családi büszkeség, amely eddig fűtötte őket, hirtelen összetört a rideg tények súlya alatt.
A tárgyalás végül megegyezéssel zárult: Andrew lemondott minden követeléséről a denveri jövedelmemre és a kisteherautómra vonatkozóan, én pedig elengedtem a pénzügyi visszatérítés követelését. Egy óra múlva már szabad emberként léptem ki a bíróság épületéből a nebraskai napfényre.
De a történet igazi csattanója nem a bíróságon történt.
Két héttel azután, hogy visszatértem Denverbe, egy nehéz, hivatalos boríték érkezett a postámban. Nem a bíróságtól volt. Egyenesen a clarksville-i rendőrségtől – abból a kisvárosból, ahol néhány hónappal korábban még a vasúti sínek és a karbantartó barátom, Blake Connors ügye zajlott.
A levél mellékelve tartalmazott egy hivatalos rendőrségi jelentést és egy rövid levelet a kerületi ügyésztől. Kiderült, hogy miután Grady Stokert és a sógorát, Cal Eaggant letartóztatták a fiktív számlás csalás miatt, a nyomozók tovább kutattak a Stoker Property Services LLC ügyfelei után. És a cég könyveiben felbukkant egy másik érdekes név is: Andrew Goodman.
Andrew ugyanis – mint kiderült – a felesége háta mögött éveken át kisegítő munkákat és adminisztrációs tanácsadást számlázott ki Grady cégének, miközben a saját részmunkaidős államába alig járt be. A pénz, amit ott keresett, nem a mi közös életünket gazdagította, hanem egy titkos bankszámlára vándorolt, amit a barátaival való utazásokra és a saját hobbiautójára költött.






