– Apám – szakítottam félbe, és odalépve hozzá, megérintettem a megfáradt, ráncos kezét. – Már nem számít. Nézz rám.
Letérdeltem mellé a földre – óvatosan, a hasamra vigyázva –, és a kezét a hetvenhónapos, melegen pulzáló hasamra helyeztem. Ekkor, mintha csak hallotta volna a hangunkat, a kisbabám egy erős, határozott rúgással válaszolt az apai kéz érintésére.
Apa arcán egy pillanatra felragyogott a legőszintébb, legtisztább mosoly, amit két éve, anya halála óta láttam rajta.
– Itt van – suttogta apa, és a könnyei végigfutottak a lángoló arcán. – Ő az igazi új életünk. És senki, de senki nem fogja elvenni tőle a jövőt.
Cecilia is letérdelt a másik oldalamra, és a kezét a vállunkra tettette. A kora esti szellő átfújta a hortenziák ágait, és a földön fekvő kék kötött baba sapka, amelyet Nurse Loretta és a nagymamánk emléke mentett meg, most ott pihent a tenyeremben, puha és meleg tapintással, mint egy ígéret arra, hogy a sötétség végül mindig fényt szül.






