A szemem hirtelen Rhonda felé rebbent.
A nővérem ott ült a porban, a feje a térdére hajtva, a vér pedig még mindig csepegett a jobb kezéből a fehér dizájner nadrágjára. De már nem sírt. A válla rázkódott, nem a fájdalomtól, hanem egy olyan féktelen, megállíthatatlan hisztériától, amely mindent elárult.
– Te… – suttogtam, és a hangom alig volt hallható a nyári szellőben. – Te tetted ezt velem, Rhonda?
Apa lassan leeresztette a kezét, amiben a levél volt. Az arca olyan lett, mint a kőbe vésett szobor; a szemeiben a megsemmisülés és a mérhetetlen harag tüzei égtek egyszerre. Lassan odalépett Rhonda mellé, leereszkedett a földre, és a vállánál fogva rántotta fel a nővéremet, hogy a szemébe nézhessen.
– Nézz rám, Rhonda! – üvöltötte apa olyan hangon, amilyet életemben először hallottam tőle. – Mit tettél a húgoddal akkor, mikor bébi volt? Milyen sérülést okoztál neki?
Rhonda vadul rázta a fejét, a haja szétrepült az arcán, a szemei pedig vörösek voltak az őrületstől.
– Nem akartam! – sikoltotta Rhonda, és a hangja áttörte a kert csendjét, mint egy éles fémlemez. – Csak azt akartam, hogy ne kapjon semmit! Mindig mindenki csak Jeanette-tel foglalkozott! „Ó, nézd meg a pici Jeanette-t, milyen édes, milyen törékeny!” Én voltam az elsőszülött! Az én szobám volt a kisebb, az én ruháim voltak a kinőttek, és amikor az anya elhozta azt a hülye kék sapkát a haldokló Arlene nénitől, és azt mondta, hogy ez az elsőszülött unokánakk jár… de hát Jeanette nem is az elsőszülött volt a lelkemben! Gyűlöltem! Gyűlöltem őt még akkor is, amikor pólyás baba volt!
A rokonok közül néhányan felkiáltottak. Aunt Barbara a kezével eltakarta a száját, és hátralépett, mintha egy szörnyeteg lökdöste volna meg.
– Amikor anya elment a konyhába a tejet melegíteni az éjszaka közepén – folytatta Rhonda, a hangja immár hisztérikus sikolyba torkollott, miközben a saját arcát kaparta a véres kezével –, odamentem a kiságyhoz. Ő ott feküdt, azzal a nyomorult kék sapkával a fején. Fel akartam rántani a takarót, de ő sírni kezdett. És amikor anya lépteit hallottam a folyosón, dühömben… hirtelen rácsapódtam a kiságy nehéz fakorlátjára, vagy… vagy belöktem a hasát a sarokba! Nem tudom! Csak azt akartam, hogy elhallgasson, hogy ne vegye el tőlem az utolsó figyelmet is! És anya… anya belépett a szobába, meglátta, mi történt, de nem mert szólni senkinek! Nem mert elvinni az orvoshoz, mert félt, hogy elvisznek engem, vagy hogy a család meglátja, milyen szörnyeteg a drága nagy lánya! Ezért inkább bezárta a titkot ebbe a rohadt dobozba, és leforrasztotta, hogy soha, de soha ne derüljön ki!
A csend, ami ezután következett, sötétebb volt, mint a legfeketébb éjszaka.
A térdeim remegni kezdtek. Cecilia szorosan átölelt, hogy össze ne essek a földön. A testemben lévő fájdalom – a zúzott bordáim, a csípőm lüktetése, a feszülő hasam – mind elhalványult mellette a dermesztő felismerés mellett: az a harmincéves belső seb, az a számtalan sötét éjszaka, amikor a meddőségem miatt sírtam a sötétben, az a rengeteg fájdalom, amit a testem és a lelkem hordozott, mindennek az oka ott állt előttem egy drága dizájner nadrágban, vért csöpögtető kézzel, saját magát áldozatnak beállítva.
Apa képtelen ήταν megszólalni. A szája remegett, a szemeiből pedig megállíthatatlanul törtek elő a könnyek – nem a gyász könnyei, hanem az a felismerés, hogy az a világ, amit épített magának anya halála után, egy hatalmas, rothadó hazugságra épült.
– Takarodj – mondta apa végül. A hangja alig volt több suttogásnál, de annyi jeges gyűlölet volt benne, hogy Rhonda azonnal befogta a száját. – Takarodj el a szemem elől, Rhonda. Soha többé… soha többé nem vagy a lányom.
– Apa! Várj! – kezdte volna Rhonda, előrelépve a piszkos köveken, de Barbara néni hirtelen megragadta a karját, és elhúzta a teraszról, miközben a többi rokon elfordította a fejét, elutasítóan és undorral tekintve a nővéremre.
A kertben hamarosan elindult a csendes távozás. Az unokatestvérek, a nagynénik lehajtott fejով szedelőzködtek, és némán indultak el a kocsijaik felé. Senki sem mondott semmit. Nem voltak szavak arra a drámára, ami a nemi felfedéses bulinkból egy életre szóló igazságszolgáltatássá vált.
Amikor az utolsó autó is eltűnt a felhajtón, csak apa, Cecilia és én maradtunk a teraszon.
A nap lassan lemenőben volt, narancssárga fénybe vonva a füvet és a betondarabokat. Cecilia óvatosan segített felállni. A lábaim még mindig nehezek voltak, de a lelkemben valami furcsa, tiszta könnyedség áradt szét – mintha egy óriási kő esett volna le a lelkemről, amit harminc éven át cipelnem kellett anélkül, hogy tudtam volna róla.
Apa ott ült a kerti székben, a fekete, törött cherrywood zenedoboz darabjait bámulva a földön. A kezében még mindig ott szorította anya fakó levelét.
– Jeanette… – szólalt meg apa, és a hangja megtört a csendben. – Én… én sajnálom. Nem vettem észre semmit. Egész életemben azt hittem, hogy… hogy csak egy durva testvérviszály volt köztetek. Nem tudtam, hogy ő…






