– *Mr. Hawkins Idősebb. Ön jelenleg a Hawkins Auto Group tulajdonosa. A cégcsoportja az elmúlt évben komoly likviditási válságba került. A Magyar Kereskedelmi Banknál felvett hiteleik lejártak, és a saját személyes kezességvállalása révén mintegy 11 millió eurós tartozás halmozódott fel. Ha a Matthews Mérnöki Iroda csődbe megy, a cég vagyontárgyai – beleértve a készülő Duna-híd terveit és a mérnöki eszközöket – automatikusan árverésre kerülnek, vagy egy kedvezményes felvásárlás révén olyan kézbe kerülnek, amelyeket önök irányítanak.*
Apám lassan felnézett. Az arca sápadt volt, a szemében félelem és düh keveredett.
– *A vállalkozásom… a birodalom, amit harminc év alatt építettem fel…* – motyogta rekedten. – *Nem hagyhattam, hogy egy céges bukás elsodorja az egészet. Kálmán azt mondta, hogy a lányom cége hirtelen túl nagy lett. Hogy meg kell mentenünk a családi vagyont.*
– *A családi vagyon tiszta eszközökből kellene, hogy származzon, nem pedig hamisított váltókból, ipari kémkedésből és a saját testvére tönkretételéből* – mondta hűvösen a bíró. – *A bíróság a mai napon a következő interim határozatot hozza:*
A teremben mindenki megfeszült. Az újságírók tollai kapkodva jegyzeteltek.
1. *A felperes, Hawkins Kálmán által benyújtott 3 millió eurós követelést és csődkérelmet alaptalanság és okirathamisítás gyanúja miatt azonnali hatállyal elutasítom.*
2. *A Matthews Mérnöki Iroda számláinak zárolását feloldom, a cég teljes jogi és operatív önállóságát visszaállítom.*
3. *A bíróság hivatalból feljelentést tesz a Fővárosi Főügyészségen okirathamisítás, üzleti titok megsértése, valamint csalás alapos gyanúja miatt Hawkins Kálmán, valamint ismeretlen tettesek – köztük a cég belső informátora – ellen.*
4. *A tárgyalást ezen a napon bezárom.*
Bumm!
A bíró kalapácsa lecsapott az asztalra. A hang visszhangzott a magas falak között, mint egy lövés.
A tárgyalóteremben hirtelen kitört a zűrzavar. Dr. Hegedűs azonnal odahajolt Kálmánhoz, és halkan, de indulatosan magyarázni kezdett neki valamit, miközben a mappáit pakolta össze. Kálmán levegő után kapkodva meredt maga elé; a tökéletesre szabott, sötétkék öltöny most hirtelen túl nagynak tűnt rá. Apám pedig lassan felállt a padból, de a lábai megroggyantak, és az édesanyám karjába kellett kapaszkodnia, aki zokogva temette az arcát a tiszta, fehér zsebkendőjébe.
Valéria lassan becsukta a bőrkofferét, odafordult hozzám, és meleg, biztató mosollyal megszorította a vállamat.
– *Sikerült, Daniella* – súgta. – *Nyertünk.*
– *Köszönöm, Valéria* – mondtam, de a hangom alig volt hallható.
Ahogy kiléptünk a tárgyalóteremből a Fővárosi Törvényszék hatalmas, márványburkolatú előcsarnokába, a délutáni budapesti napfény áradt be a hatalmas, ólomüveg ablakokon keresztül. Kint, a Kossuth Lajos utcán autók ezrei dübörögtek, és a távolban, a Duna túlpartján ott magasodott a Parlament épülete – annak a városnak a szimbóluma, amelynek a legújabb hídját most az én cégem fogja megtervezni.
A folyosó végén megláttam Jared Peters-t.
A műveleti igazgatóm, a férfi, akivel hat éven keresztül együtt dolgoztam, akit a barátomnak hittem, ott állt az oszlop mellett. A kabátja a karján lógott, az arca halálsápadt volt. Amikor meglátott, hogy közeledem, megpróbált félrefordulni, de a léptei megtorpantak.
Megálltam előttem. Két lépésre tőle.
– *Jared* – mondtam csendesen, de határozottan.
– *Daniella… sajnálom* – motyogta a férfi, a szemébe nézni sem merve. – *Kálmán… ők megígérték, hogy a részvények egy részét átírják a nevemre. A cégünk ekkor már túl nagy nyomás alatt volt, én meg… én azt hittem, hogy te már úgyis elbuksz.*
– *Hat éven át ettük együtt a szendvicseket a kódolások alatt, Jared* – feleltem, és a hangomban nem volt düh, csak egy mély, fáradt csalódottság. – *Hat éven át bíztam benned. És te eladtad a becsületedet egy marék apróért meg egy hamis ígéretért.*
Jared ajka megremegett, de egy szót sem tudott szólni. A hátam mögött már léptek hallatszottak: a rendőrség gazdaságvédelmi osztályának két civil ruhás nyomozója tartott felé, a kezükben felmutatva a hivatalos idézést és az őrizetbe vételi parancsot. Nem szóltam egy szót sem; csak sarkon fordultam, és elindultam a kijárat felé.
Az utcán friss, hűvös dunai szellő csapott meg.
A telefonim azonnal rezegni kezdett a táskámban. Az egyik helyettes mérnököm hívott az irodából.
– *Főnök!* – hallottam a hangját a vonal túloldalán, szinte remegve az izgalomtól. – *Most kaptuk a hivatali értesítést a Fővárosi Önkormányzattól. A Duna-híd tender hivatalos jóváhagyása megérkezett a postán! Holnap alá kell írnunk a szerződést a városházán!*
Elmosolyodtam. Egy apró, de annál őszintébb mosoly futott át az arcomon, miközben a Margit híd felé néztem, ahol a délutáni narancssárga napfény belepi a folyó vizét.
– *Megyek* – mondtam a telefonba. – *Készítsétek elő a számítógépeket. Holnap reggel kezdeményezzük a terveket.*
De mielőtt visszaindultam volna a cégemhez, volt még egy hely, ahová el kellett mennem.
Egy órával később egy kis, otthonos lakás ajtaján kopogtam Budán, a Bartók Béla úton. Az ajtót Cathy mama nyitotta ki. A köténye megkopott, de a szeme tiszta és ragyogó volt, mint mindig. A konyhából a friss kamillateat illata áradt ki.
– *Tudtam* – mondta, mielőtt még egy szót szólhattam volna, és szorosan magához ölelt. – *Tudtam, hogy nyertél, kislányom. Éreztem a csontjaimban.*






