A fészer belsejében Lucía letérdelt Ceniza mellé. A szürke kanca teste megfeszült a fájdalomtól. A hideg veríték patakzott a lovas állat szőrén, de Lucía gyengéden, mégis határozott mozdulatokkal simogatta a fejét, miközben a fülébe súgott:
– Itt vagyok, Ceniza. Nem hagylak el. Ahogy te sem hagytál el engem, amikor elindultál a fagyban. Együtt csináljuk végig.
Jacinto is berohant, és azonnal nekilátott a szakszerű segítségnyújtásnak. Tiszta rongyokat hoztak, meleg vizet, és az öreg tapasztalt kezeivel óvatosan irányítani kezdte a születendő kiscsikót. A percek óráknak tűntek. A kint rekedt Ezequiel és Rogelio pedig ott álltak a hidegben, mint a kegyetlenség és a kapzsiság szobrai, miközben a természet a legősibb csodájára készült.
—
Az órák teltek. A vihar lassan csendesedni kezdett, a szél elült a fenyvesek felett, és a kékesszürke égbolt alól előbukkant a télies napfény, amely megcsillant a hóval borított hegycsúcsokon.
A fészerből egyszer csak egy tiszta, éles hangú nyerítés hallatszott.
Lucía kimerülten, véres és átizzadt kézzel ült a szalmán, de az arcán ott ragyogott a tiszta, mindent elsöprő boldogság. A kezében egy újszülött, aprócska, még nedves kiscsikót tartott, amely remegő lábakkal próbált felállni a földről. Olyan volt, mint egy ezüstszínű kis szellem; a szőre éppen olyan hamvas szürke volt, mint az anyjáé, a homlokán pedig egy kis fehér csillag ragyogott – pont olyan, mint amilyen Esperanza homlokán is volt.
Ceniza kimerülten, de békésen feküdt a szalmán, és a nyakát nyújtva gyengéden nyalogatni kezdte az újszülött kicsinyét.
Jacinto elégedetten sóhajtott fel, és megtörölte az arcát a kezével.
– Sikerült, Lucía. Egészséges, mint a makk.
Ezequiel és Rogelio az ajtónyílásból nézték a jelenetet. A földesúr arca eltorzult a bosszúságtól; látta, hogy a csikó – amely értékes fajtájú kancától született – gyönyörű, és hatalmas piaci értékkel bír.
– Na – lépett előre Ezequiel, gátlástalan mosollyal a arcán. – Látom, meglett. Akkor most már mindent pakolhatnak. A kanca, a csikó, meg a többi hét ló az enyém. Rogelio, add ide a papírokat, írassa alá vele a birtok átruházását is!
Rogelio már nyújtotta a tollat, amikor a távolból egy fura, de nagyon is ismerős hang hallatszott.
Paták dobogása. Nem egy lóé, hanem egy egész lovascsapaté.
Ezequiel meglepődten fordult meg. A Bocoyna felé vezető bekötőúton – amelyet a falu férfiai közös erővel, lapátokkal tisztítottak meg a hótól az utóbbi órákban – egy tucat lovas közeledett. Az élen don Ernesto Valdés állt, a környék megbecsüli bírája és a helyi gazdakör elnöke, mellette pedig a falu polgármestere és több mint tíz gazda, akik mindannyian lapátokkal, takarmánnyal és ami a legfontosabb: hivatalos dokumentumokkal érkeztek.
Ezequiel arcáról azonnal lelohadt a magabiztosság.
– Don Ernesto… mit keresnek maguk itt?
A bíró leereszkedett a lováról, és hideg, szigorú tekintettel nézett a nagybirtokosra.
– Azt hallottuk, Ezequiel, hogy a gazdag Montalvo úr megint megpróbálja eltaposni a gyengébbet. De ez a Sierra nem a tiéd. Itt a közösség törvényei uralkodnak.
Ezequiel gúnyosan felnevetett.
– Milyen közösségi törvények? Ezek az állatok az én bélyegemet viselik! A törvény szerint a tulajdonom!
– Valóban? – kérdezte nyugodtan Don Ernesto, miközben előhúzott egy hivatalos iratot a kabátjából. – A helyi állatvédelmi és gazdatörvények 14. paragrafusa világosan kimondja: ha egy tulajdonos szándékosan kiteszi az állatait a fagyra, magukra hagyja őket a pusztulásnak, és ezzel nyilvánosan lemond róluk – amit te magad vallottál be tegnap este a kocsmában több tanú előtt –, akkor az állatok tulajdonjoga átszáll arra a személyre, aki megmentette az életüket. És Lucía Carrasco tegnap este mentette meg őket. Hivatalosan is az ő tulajdonai.
Rogelio elhűlve nézett a bíróra.
– De… de a föld! A tanya! Az adásvételi!
Don Ernesto egy másik papírt húzott elő.
– Ami pedig a földet illeti, Rogelio… tegnap este a falu többi lakóival összefogtunk. Kifizettük a Mateo után maradt jelzálog-hátralékot, amit te titokban akartál ráverni Lucíára. A tanya mostantól tehermentes. A föld hivatalosan és kizárólagosan Lucía Carrasco tulajdona. Szóval, te meg a te piszkos kis szerződésed, Rogelio… mehettek innen, ahová akartok.
Ezequiel arca lila lett a dühtől.
– Ezt nem hagyom annyiban! Megbánjátok még ezt! Perelni fogok!
– Perelhetsz, akit akarsz, Montalvo – mondta Jacinto Salmerón, miközben felemelte a puskáját, bár nem célzott, de a jelenléte önmagáért beszélt. – De itt és most takarodj a tanyáról, mielőtt a kutyákra uszítjuk a falu népét.
Ezequiel, látva, hogy minden tanú ellene van, és a falu egy emberként áll Lucía mögött, dühösen sarkon fordult, rárikácsolt Rogelióra, hogy szálljon fel a lóra, és a két kísérőjével együtt elviharzott a hóval borított úton.
Rogelio még egyszer, utoljára hátranézett. A szemében nem volt düh, csak egy üres, szánalmas vereség. De Lucía már rá sem nézett.
A fészer bejáratánál állt, a karjaiban a kis ezüstszínű csikóval, míg a lábainál Ceniza, Esperanza és a többi hat kanca békésen legelték a friss szénát, amit a falu lakói hoztak.






