– Te… te miről beszélsz? – dadogta Ethan, és a hangjában most már nem a düh, hanem a tiszta, húsbavágó pánik bujkált. – Házasok vagyunk! A mi vagyonunk…
– A mi vagyonunk az, amit közösen építettünk, de ez a kastély az Arden Systems eladásából származó tőkémből lett kifizetve, még a házasságunk előtt, és a fejem felett lévő tető teljesen az enyém – szakítottam félbe határozottan. – Ahogy az a hetvenkilencezer dollár is az enyém, amit az elmúlt tizenegy napban a korlátozott háztartási számlámról átutaltál a családodnak a tudtom és az engedélyem nélkül.
Ethan lélegzete elakadt.
– Te… te ellenőrizted a számlát?
– Minden egyes centet – mondtam. – És mivel a pénz jogtalanul volt eltulajdonítva, és a birtokomra való belépési kísérletetek mostantól hivatalos birtokháborításnak minősül, az ügyvédem már elindította a feljelentést a csalás és a jogosulatlan hozzáférés miatt.
– Claire, ne bolondulj meg! – kiáltotta Ethan, és a hangja hirtelen könyörgővé vált. – Csak egy kis segítséget akartam a családomnak! Mindannyian család vagyunk! Megbeszélhetjük! Ne hozz ilyen helyzetbe a szüleim előtt! Nézd meg őket, anyu már sír a kocsiban!
Kinéztem az ablakon. A fekete SUV mellett anyja valóban zsebkendővel törölte a szemét, míg az apja dühösen rúgott bele egy kavicsba a járdán. Lily pedig a telefonját nyomogatta, valószínűleg valami dühös posztot szerkesztve a közösségi médiába arról, hogy milyen kegyetlen menyasszonnyal van dolguk.
– Nem a családod vagyok, Ethan – mondtam halkan. – Én csak az a „nehéz feleség” vagyok, akit a hátad mögött kigúnyoltatok, miközben a pénzemből éltetek.
– Claire, kérlek… – kezdte volna, de én már nem voltam kíváncsi a könyörgésére.
– A kapu nyitva maradhat a taxik számára, amivel vissza tudtok menni a reptérre – mondtam. – De a te cuchidat már összecsomagoltam. A bőröndöd ott vár a kapu külső oldalán, a biztonsági doboz mellett. A válókeresetet pedig az ügyvédem még ma délután kézbesíti neked a manhattani irodádban.
És anélkül, hogy válaszra méltattam volna, lenyomtam a hívásbefejezés gombot.
A képernyőn még láttam, ahogy Ethan kétségbeesetten püföli a kapu kameráját, de a rendszer már teljesen letiltotta a hozzáférését. A szülei kocsija hirtelen tolatni kezdett, a gumik csikorogtak az aszfalton, miközben a családi birodalom, amit Ethan egyetlen nap alatt akart felépíteni a hátamon, darabjaira hullott.
Letettem a telefont a konyhaszigetre, odaléptem a padlótól a plafonig érő üvegfalhoz, és kinyitottam a terasz ajtaját. A friss, meleg kaliforniai levegő szabadon áramlott be a szobába, átjárva minden centimétert. A kávém még gőzölgött a csészében.
A ház az enyém volt. A pénzem biztonságban volt. És a jövőben már senki sem fogja megmondani, hogy kik élhetnek a saját otthonomban. Mély, tiszta levegőt vettem, és először az elmúlt években, teljesen szabadon elmosolyodtam.






