– Amíg meg nem győződnek arról, hogy egyedül vagy – felelte Saaya, és a szemeiben megcsillant a harci szellem. – De nem vagy egyedül, Mr. Reed. És én sem vagyok az.

A lovasok megálltak a barlang bejárata előtt harminc lépésre. A hófúvás miatt a lovak nyugtalanul kaparták a havat, fújtatásuk fehér gőzként gomolygott a fagyos levegőben.

– Hallod ezt, Cooper? – hallatszott Sheriff Vance hangja odakintről, élesen és gúnyosan. – Teljes a csend. A madarak sem mernek itt énekelni. Szerinted benne van az öreg boszorkány?

– Ha benne van, akkor holnapra megvan a jutalom a zsebünkben, sheriff – válaszolta a vaskos zsoldos, és levetette magát a nyeregből. A csizmája mélyen süppedt a hóba. – Körülnézek a bejáratnál. Ha bárki rejtőzködik itt, kézen fogva vezetjük ki.

Jonah a sziklaoszlop mögé húzódott. A szíve egyenletesen, de gyorsan vert. Felkészült a harcra. Tudta, hogy ha most hibázik, mindketten halottak.

De Saaya megérintette a vállát. Egyetlen ujjal jelzett, hogy várjon.

A zsoldos lassan közeledett a barlang szájához. A nehéz csizmája nyikorgott a fagyott havon. Már csak öt lépésre volt a kőbe vájt bejárattól, amikor meglátta a friss nyomokat, amelyek a hóban maradtak.

– Hé! – kiáltotta hátra a válla felett Vance-nek. – Itt vannak friss lábnyomok! Egy férfi cipője… nem az öregasszony moccasinja! Valaki benn van!

A sheriff is leugrott a lováról, a puskáját a kezébe fogva.
– Gyere elő, bárki vagy! – ordította be Vance a sötét nyíláson át. – A Pacific Iron & Rail nevében felszólítalak, hogy add fel magad! Ha bújkálsz, mint egy patkány, úgy is végezzük!

A barlang belsejéből semmi válasz nem érkezett. Csak a benti csepegő víz halk ritmusa hallatszott: *plopp… plopp… plopp…*

A zsoldos, Cooper, óvatosan lépett be a küszöbön. A szeme még nem alkalmazkodott a barlang félhomályához, de a puskája csövét már előre szegezte.
– Megleszel, akárki légy… – morogta, és beljebb lépett.

Ez volt a pillanat.

Jonah nem lőtt. Nem volt rá szükség. Saaya egyetlen suhanó mozdulattal előugrott a szikla mögül, nem késsel a kezében, hanem egy nehéz, forró agyagedénnyel, amit közvetlenül a parázs mellől vett el. A tartalmát – forró, sűrű hamu és fortyogó olaj keverékét – pontosan a zsoldos arcába öntötte.

A férfi hangos, velőt rázó ordítással esett hátra. A puskája kiesett a kezéből, és a kőpadlóra csapódott.

Vance sheriff a bejáratnál felkapta a fejét.
– Cooper?! Mi a fene…

Mielőtt a sheriff megemelhette volna a fegyverét, Jonah kilépett a fényre. A puskája csöve egyenesen Vance mellkasára szegeződött.
– Eldobni a fegyvert, sheriff! – kiáltotta Jonah, és a hangja olyan hideg volt, mint a küszöbön álló tél. – De azonnal!

Vance arca eltorzult a dühdtségtől és a meglepetéstől.
– Te… te vagy az a tetves fakitermelő! A cég azt mondta, halott vagy!
– A cég sok mindent mond, Sheriff. Például azt is, hogy maga a törvény. De itt, ebben a völgyben, most én diktálom a feltételeket. Dobja el a puskát!

Vance a harmadik emberre – a cég bérelt fegyveresére, aki még a lovaknál maradt – sandított, de az ifjabb zsoldos, látva a társát a földön és Jonah célzó puskáját, lassan felemelte a kezét, és elejtette a gyeplőt.

– Ügyes volt, Mr. Reed – mondta Saaya, miközben csendesen megállt Jonah mellett, a kezében tartva a hosszú kést. – De a többi lovas… nem messze innen van a táboruk. Ha ezek nem térnek vissza délutánra, mások fognak jönni.

Jonah lenézett a földön vonagló zsoldosra, majd a reszkető sheriffre. Aztán felnézett a hófödte hegycsúcsokra, amelyek úgy őrizték a titkaikat, mint évszázadok óta mindig.

– Akkor nem várunk, amíg jönnek – mondta Jonah, és a szemeiben megvillant az a tűz, amit a cég tizenkét éve meg akart ölni. – Elvesszük a lovaikat, és elindulunk a vasútközpont felé. Ideje elszámolni a múltunkat.

Saaya elmosolyodott – egy olyan mosollyal, amelyben nem volt már sem gyász, sem félelem. Csak a túlélés tiszta, makacs öröme.
– Akkor süssünk útravalót, Mr. Reed. Hosszú út áll előttünk.

—

A délutáni napfény ezüstös ragyogással vonta be a Fekete Fenyő Barlang körüli tájat. Két lovas hagyta el a hegyoldalat, nyomukban egy harmadikkal, aki gyalog, megkötözött kézzel ballagott a lovak mögött. A hóvihar elült, de a nyomok hamar eltűntek a szélben.

Jonah Reed és Saaya Red Elk eltűnt a fehér vadonban, hogy bebizonyítsák: a tűz, amit a hatalom egyszer megpróbált eloltani, a legsötétebb téli éjszakában éget a legfényesebben.

És ez csak a kezdete volt annak a történetnek, amelyet a hegyek soha többé nem felejtenek el.