– A feleségemet – mondta Jonah, és a hangja olyan halk volt, hogy szinte elnyelte a barlang bejáratánál üvöltő szél. – És a kislányomat. Mindkettójüket. A cégnek nem kellett a farm. A föld alatt lévő szén kellett. És aki az útjában állt, azt elsöpörték.
Saaya lassan leeresztette a kést. A penge acélja megcsillant a parázs narancssárga fényében, de a feszültség nem tűnt el kettejük közül; csupán átalakult. Egy hallgatólagos, nehéz megértéssé, amely csak azok között jöhet létre, akik mindketten mindent elveszítettek.
– A Pacific Iron & Rail – mondta Saaya félhangosan, miközben visszahúzta a kezét a gyapjúkendője redői közé. – Ugyanazok.
Jonah felnézett.
– Magának is?
– A férjem a vasútépítésnél dolgozott, amikor találtak valamit ezen a földön – mutatott Saaya a barlang falai felé. – Ez a hegység nemcsak szénnel van tele. Arany is van benne. De a törvény szerint a terület az apacsoké maradt volna, ha van egy élő örökös, aki igazolja a birtokjogot. Úgyhogy felgyújtották a házunkat, míg bent aludtunk. Ő nem jutott ki. Én igen. De a hivatalos papírokban én lettem a bűnös. A gyújtogató. A tolvaj.
Jonah a tűzbe meredt. A keze, amely a fagy miatt eddig alig engedelmeskedett, most lassan ökölbe szorult a parázs melegénél.
– Szóval ezért a száz dollár. Nem azért, mert bűnöző. Hanem mert túl élt.
– Mert útban vagyok – felelte Saaya, és letérdelt a sütőtálca mellé. Kivett egyet a golden mézeskalácsok közül, kettétörte, és az egyik felét átnyújtotta Jonahnak. A gőzölgő tészta illata – a fahéj és a vadvirágeszencia keveréke – betöltötte a kis sziklaüreget, éles kontrasztot képezve a külső halálos fagyossággal. – Egyél. Ha meg akarsz fagyni a barlangomban, legalább ne üres gyomorral tedd.
Jonah elvette a kenyeret. A meleg átjárta az ujjait, egészen a csontokig. Harapott belőle egyet. Az íz egyszerű volt, de gazdag; olyan otthon íze, amit ő maga tizenkét éve nem érzett.
A vihar éjszakára sem csillapodott. Odakint a szél úgy süvített a sziklahasadékok között, mint egy sebesült vadállat, de a barlang belsejében csendes béke uralkodott. Nem az a fajta béke, ami a biztonságból fakad, hanem az a törékeny nyugalom, amely két vihar szünetében létezik.
Saaya egy vastag takarót dobott át a tűz felett Jonahnak.
– Pihenj. Holnap reggelre a hóréteg eléri a három lábat. Egyedül nem éred el Mercy Fallst. Ha túléled a napfelkétét, megbeszéljük, merre indulsz.
– És maga? – kérdezte Jonah, miközben a vállára terítette a takarót. – Ha reggel eláll a vihar, a cég emberei elindulnak a nyomomban. Nem aggódik, hogy idevezetnek?
Saaya a sötét sarok felé nézett, ahová a liszteszsákok voltak halmozva. Egyetlen halvány mosoly villant át az arcán, amely hirtelen fiatalabbá és lágyabbá tette a vonásait.
– A cég emberei azt hiszik, hogy ez a hegy egy lakatlan pokol, Mr. Reed. Nem tudják, hogy a természet nem a gyengéknek ad otthont. Aludj. Én őrzöm a tüzet.
—
Másnap reggel a napfény vakító fehérséggel árasztotta el a barlang bejáratát. A hóvihar elült, de a hideg könyörtelen volt; a hőmérséklet jócskán nulla alatt maradt.
Jonah felébredt. A tűz már csak parázslott, de a levegőben még mindig érezni lehetett a frissen sült kenyér illatát. Saaya ott ült a kőasztalnál, egy régebbi, kopott térképet vizsgálva, amit apró kövekkel rögzített a sima felülethez.
– Ébren vagy – mondta anélkül, hogy felnézett volna. – Jó. Mert látogatóink vannak.
Jonah egy szempillantás alatt ott teremtett a bejáratnál. Óvatosan, a sziklafalhoz simulva nézett ki a vakítóan fehér erdőbe.
Három lovas közeledett a hegyoldalon. A hátasok nehezen bukdácsoltak a mély hóban, de a lovasok maguk magabiztosnak tűntek. Mindhárman a Pacific Iron & Rail nehéz, sötétkék kabátját viselték, a nyergükre erősített Winchester puskák csöve pedig ridegen csillant a reggeli napfényben.
Az élen egy magas, sovány férfi lovagolt, keskeny arcán jellegzetes, örökös gúnnyal. Sheriff Vance volt az – nem a vezérőrnagy a katonaságtól, hanem a cég által fizetett helyi törvényhozó Mercy Fallsból.
– Ott a nyom! – kiáltotta a mögötte haladó embernek, egy vaskos, durva vonású zsoldosnak, aki lehajolt a lóról, hogy szemügyre vegye a havas talajt. – Egyenesen ide vezetett. A fáskamrából elmenekült csavargó vagy az apacs boszorkány. Valaki itt van a közeledben!
Jonah visszahúzódott a barlang belsejébe. A keze spontán módon csúszott a csípőjén lévő Colt revolver markolatára.
– Hárman vannak. Jól felfegyverkezve. Ha most kilépek, lelőnek, vagy letartóztatnak, és visszavisznek a bányába dolgozni, mint egy rabszolgát.
Saaya felállt. A mozdulatai csendesek és megfontoltak voltak. Előhúzta a hosszú, csontnyelű kését, de ezúttal nem fenyegetően tartotta, hanem elrejtette a kendője redői között.
– Nem jöttek be a barlangba – mondta halkan. – Mert félnek. A babonás fehérek azt hiszik, hogy a Fekete Fenyő Barlang el van átkozva. Azt hiszik, hogy aki belép, azt elnyeli a hegy. Ez az egyetlen előnyünk.
– Meddig tart ez az előny, amíg meglátják a friss lábnyomaimat? – kérdezte Jonah, miközben a puskáját ellenőrizte. A lőpor száraz volt, a szerkezet olajozva.






