Nem néztem rá. Egyenesen a tárgyalóterem kétszárnyú üvegajtaja felé tartottam.
– Tíz óra van, Gavin – mondtam hidegen, anélkül, hogy lelassítottam volna. – Kezdődik a gyűlés.

Beléptünk a hatalmas, tölgyfa asztallal berendezett terembe, ahonnan egész Bostonra rá lehetett látni. A tanács nyolc tagja már a helyén ült. Többségük az apám régi harcostársa volt, idős, szigorú tekintetű üzletemberek, akik az elmúlt években kénytelenek voltak elviselni Gavin arroganciáját, mert azt hitték, én átadtam neki a gyeplőt.

Gavin utánam sietett, szinte berontott a terembe, Camilát maga után rángatva.
– Hölgyeim és uraim! – kiáltotta Gavin, miközben az asztalfő felé igyekezett. – Kérem a bocsánatukat a tegnap esti… technikai zavarért! Egy magánéleti konfliktusról van szó, amit a feleségem bosszúvágyból próbál a cég rovására felhasználni! Nora nem hivatalos személy ebben az épületben! Nincs joga ülést összehívni! Felszólítom a biztonságiakat, hogy kísérjék ki őt és Vance urat!

– Ülj le, Gavin – mondta Arthur Vance, és a hangja úgy vágott át a termen, mint a fagyos északi szél.

Gavin nem ült le. A két kezével az asztalra támaszkodott:
– Én vagyok a vezérigazgató! Huszonhét százalékos tulajdonos vagyok! Nekem senki nem parancsol ebben a szobában!

Lassan leültem az asztalfőre. A székre, amelyben valaha az édesapám ült.

Kinyitottam a táskámat, és letettem elé a bírósági határozatot, valamint az Alder Holdings alapító okiratát.

– Már nem vagy vezérigazgató, Gavin – szólaltam meg, és a teremben olyan csend támadt, hogy hallani lehetett a falióra másodpercmutatójának kattanását. – És a huszonhét százalékod sem a tiéd többé.

Gavin gúnyosan felnevetett, de a hangjában már ott bujkált az a vékony, hisztérikus remegés, amit nem tudott elfojtani:
– Miről beszélsz, te szerencsétlen?! Apád meghalt! A részvények a családi vagyonkezelőben vannak, amit én irányítok! Nincs jogod…

– Hadd olvassam fel a Massachusetts-i Legfelsőbb Bíróság ma reggeli ideiglenes végzését – állt fel Arthur Vance, és feltette a szemüvegét. – Az Alder Holdings, amely a Summit Crest 38%-os ellenőrző részvénycsomagját birtokolja, visszahívta Gavin Sterling vezérigazgatói megbízatását súlyos kötelezettségszegés, összeférhetetlenség és a társaság tőkéjének személyes célú elsikkasztása miatt.

– Ez abszurdum! Nincs bizonyítékotok! – kiáltotta Camila a sarokból, a hangja elcsuklott. – Gavin nem sikkasztott semmit!

Marcus Thorne ekkor előrelépett, és kinyitotta az első fekete mappát.
– Camila Wright kisasszony – mondta Marcus kimért, professzionális hangon. – Az ön Back Bay-i luxusapartmanjának bérleti szerződését az elmúlt huszonnégy hónapban a Summit Crest »Üzletfejlesztési Kutatási Alapjából« fizették, havi háromezer-kétszáz dollár értékben. Összesen hetvenhatezer-nyolcszáz dollár.

Marcus lapozott egyet:
– Két hónappal ezelőtt Gavin Sterling a cég operatív számlájáról átutalt száztízezer dollárt egy delaware-i fedőcégnek egy állítólagos felhőalapú biztonsági szoftverért. A delaware-i cég bankszámlájáról ugyanazon a napon száztízezer dolláros kifizetés történt a Beacon Hill Jewelers felé, egy bizonyos platina nyakék megvásárlására. A nyakék átvételi elismervényét Camila Wright írta alá.

Camila arca a falfehérből hamuszürkévé vált. A táskáját a mellkasához szorította, és a földre rogyott a szék mellett.
– Gavin… te azt mondtad, ezt lefedtétek… azt mondtad, a könyvelés nem veszi észre…

Gavin nem nézett a szeretőjére. A tekintete mereven rám tapadt. A szemeiben a döbbenet lassan átadta a helyét a hideg, fojtogató rettegésnek.
– Nora… ezt nem teheted meg. A részvényeim… a 27 százalékom még mindig az enyém! A tanács nem szavazhat le engem a te 38 százalékoddal! Szükséged van a többségre!

– A tanács többi tagja már reggel nyolckor aláírta a határozatot, Gavin – mondtam, miközben végignéztem az asztal körül ülő férfiakon. Senki sem nézett Gavinre. Mindannyian lesütötték a szemüket, vagy az előttük fekvő papírokat tanulmányozták. – De ami még fontosabb: a házassági és társasági szerződésünk 12. pontja. Ha vállalati sikkasztást követsz el, az Alder Holdings opciós jogot formál a részesedésed megvásárlására névértéken.

Kinyitottam a tárcámat.

Elővettem egyetlen, ropogós, zöld egydolláros bankjegyet.

Lassan felálltam, odasétáltam Gavin elé, és letettem a bankjegyet a kávéfoltos asztalra, pontosan a remegő ujjai elé.

– Itt van a pénzed, Gavin – mondtam halkan. – Egy dollár a huszonhét százalékodért. A Summit Crest mostantól hatvanöt százalékban az enyém. Te pedig semmi sem vagy ebben a cégben. Egy volt alkalmazott, akit azonnali hatállyal elbocsátottak.

– Nem… nem írom alá! – üvöltött fel Gavin, és a keze ökölbe szorult. – Nem veheted el az életemet! Tíz évet dolgoztam itt! Én tettem naggyá ezt a céget!

– Nem te tetted naggyá, Gavin – feleltem, és a hangom olyan mélyen zengett a teremben, hogy még a tanács legidősebb tagja is felkapta a fejét. – Apám tőkéje tette naggyá. Az én elemzéseim tették naggyá, amiket éjszakánként írtam meg neked, miközben te a klubokban vacsoráztál a partnerekkel. Én voltam az agy a céged mögött, te csak az öltöny voltál, amit mutogattál. És amikor Mia megszületett, te elhitetted velem, hogy egy selejt vagyok, aki nem érdemel meg huszonnégy dollárt egy krémre. Megszámoltad a kenyeret a számban! Megszámoltad az áfonyát a kislányod tányérján! Miközben milliókat loptál el attól a családtól, amely felemelt téged a sárból!

Gavin arca megrándult. Előrelépett, a keze fenyegetően megmozdult felém:
– Te kis rohadék…