– Miről beszélsz? Haza kell mennem! Az én házam!
– Nem a te házad – feleltem halkan. – Ez a ház az apám nevén volt, és a hagyatéki eljárás lezárultával az én magánvagyonom része. A zárakat holnap reggel nyolckor cserélik le. Ha idejössz, a privát biztonsági szolgálat és a rendőrség vár a kapuban.
– Te megőrültél?! – ordított a telefonba, elveszítve a maradék kontrollt is. – Megcsaltalak, jó?! Elismerem! Hibáztam! De egy házasság nem ér véget egyetlen botlás miatt! Két éve tartott, igen, mert te elhagytad magad, Nora! Nem voltál partner, csak egy háztartási alkalmazott, aki folyton a gyerekkel volt elfoglalva! De a Summit Crest az én cégem! Én hozom a pénzt, én tartalak el titeket! Ha kitolsz velem, egyetlen cent tartásdíjat sem kapsz! Semmit! Kihajítalak abból a házból, a gyereket meg elperlem tőled, mert nincs egy fillér saját jövedelmed sem!

Egy halk, szinte észrevehetetlen mosoly futott át a számon a sötét konyhában.
– Holnap délelőtt tízkor rendkívüli igazgatótanácsi ülést hívtam össze a Summit Crest székhelyén, Gavin. Ott találkozunk. Kérlek, hozd magaddal Camilát is. Szüksége lesz egy tanúra, amikor elmagyarázza a belső ellenőrzésnek a száztízezer dolláros „bónuszt”.

Kinyomtam a telefont. Mielőtt újra felhívhatott volna, letiltottam a számát.

Nem feküdtem le aludni.

Leültem a laptopom elé, és bekapcsoltam azt az e-mail fiókot, amelyet három éve nem nyitottam meg: a személyes, titkosított Alder Holdings szervert. Az ujjaim olyan gyorsan és magabiztosan mozogtak a billentyűzeten, mint a régi szép időkben, amikor naponta tízmillió dolláros portfóliókat mozgattam meg London és New York között.

Hajnali háromra a kezemben volt minden adat.

Gavin azt hitte, a Summit Crest pénzügyi igazgatója, Marcus Thorne az ő embere. Nem tudta, hogy Thorne édesapám unokaöccse volt, aki tíz éven át csendben ült a pénzügyi osztály élén, és minden gyanús tranzakciót egy külön almappába mentett el. Marcus fél órán belül válaszolt az éjszakai üzenetemre. A válaszában csatolt fájlok döbbenetesek voltak:

Gavin az elmúlt huszonnégy hónapban nem csupán Camilát tartotta el a cég pénzéből. A Back Bay-i lakás bérleti szerződését szándékosan átírta Camila nevére, mint „különleges tanácsadói juttatást”. A száztízezer dolláros gyémánt nyakéket egy fiktív informatikai szoftverlicencként számolták el egy offshore cégen keresztül. És ami a legszebb: Gavin a múlt héten megpróbált felvenni egy negyvenmillió dolláros hitelt a bostoni Commerce Banktól, fedezetként felajánlva a Summit Crest teljes szellemi tulajdonát – hamisítva az Alder Holdings képviselőjének, azaz az én édesapámnak az aláírását.

Gavin nem egyszerűen hűtlen volt. Bűncselekményt követett el. Gazdasági csalást, sikkasztást és okirathamisítást.

Hajnali ötkor felhívtam Arthur Vance-t, Boston legrettegettebb vállalati és válóperes ügyvédjét. Arthur az apám legközelebbi barátja volt. Amikor meghallotta a hangomat és összefoglaltam neki a helyzetet, a vonal túlsó végén csak egy mély, elégedett sóhaj hallatszott.
– Harminc éve várom, hogy ez a kölyök elkövesse a végzetes hibát, Nora – mondta Arthur lassan. – Kilenckor a Summit Crest toronyházának földszintjén leszek a bírósági végzéssel és a könyvvizsgálókkal. Készen állsz?
– Arthur – mondtam, miközben felnéztem a lépcső felé, ahol a kislányom békésen aludt –, én már három éve készen állok.

Reggel kilenc óra negyvenöt perckor a Summit Crest felhőkarcolójának negyvenkettedik emeletén fojtogató volt a csend.

A folyosókon a dolgozók nem beszéltek; suttogtak. Az éjszakai videókonferencia felvétele – amelyen tisztán látszott, ahogy Camila kisimítja a szoknyáját és feláll Gavin öléből, miközben a vezérigazgató a nadrágját igazgatja – már hajnalban végigsöpört a vállalat belső hálózatán. Az alkalmazottak, akiket Gavin az elmúlt években megfélemlített, megalázott és túlhajszolt, alig tudták leplezni a kárörömüket.

Camila az üvegfalú tárgyalóterem előterében ült egy alacsony bőrkanapén. Nem viselte a száztízezer dolláros nyakéket – valószínűleg Gavin rászólt, hogy rejtse el –, de a szemei vörösek voltak a sírástól, és a drága selyemblúzán meggyűrődött a szövet. Mellette Gavin állt, kezében egy kihűlt kávéval. Nem viselt nyakkendőt, a zakója gyűrött volt, az arcán mély sötét karikák árulkodtak az átvirrasztott éjszakáról.

– Gavin, mondj valamit! – suttogta Camila pánikba esve. – A HR-igazgató nem hajlandó beszélni velem! A belépőkártyám nem működik a pénzügyi szárnyban! Mi történik?!
– Fogd be a szád, Camila, és ülj csendben! – sziszegte a férfi a fogai között. – Én vagyok a vezérigazgató! Én irányítom ezt a céget! Nora csak egy hisztérikus háziasszony, aki azt hiszi, megijeszthet néhány fenyegetéssel. Az igazgatótanács mellettem áll. A részvények többsége…

A mondat félbeszakadt.

A lift csilingelt, és a szálcsiszolt acélajtók lassan szétnyíltak.

Nem a bizonytalan, megtört nő lépett ki belőle, akit Gavin az előző este a folyosón hagyott.

Egy sötétkék, hibátlan szabású Armani nadrágkosztümöt viseltem – azt, amelyet az utolsó New York-i zárásom napján vettem fel, és amelyet három éve nem vettem ki a gardrób mélyéről. A hajam szigorú, elegáns kontyba volt fogva, a lépteim határozottan koppantak a márványpadlón. Mögöttem Arthur Vance lépdelt két fiatalabb ügyvéddel, és Marcus Thorne, a pénzügyi igazgató, kezében két vaskos, fekete bőrmappával.

Gavin megdermedt. A kávéscsésze megbillent a kezében, a fekete folyadék a bézs szőnyegre csöppent.
– Nora…?