– Tudom – bólintott a lány, és a tekintetében feltűnt az a hajthatatlan erő, ami a fa keretben is olyan tisztán megmutatkozott. – Nem félek tőlük. De van valami, amit az apád mondott tegnap este. A korona előtti utolsó próba… a Suttogó-szurdok átkelése. Azt mondta, ez a törvény. Hogy a királynőnek egyedül kell átkelnie rajta a régi hágón, hogy bizonyítsa bátorságát a hegyi törzsek előtt.

A herceg szeme egy pillanatra elsötétült.
– A Suttogó-szurdok régi hagyomány, de az utóbbi években elhanyagolták. A hidak megrongálódtak a téli viharokban. Megkérem az apámat, hogy törölje el ezt a próbát…

– Nem! – vágott közbe Anna határozottan, és felállt az asztaltól. – Ha eltekintesz ettől a próbától, a nemesek mindörökre azt fogják rebesgetni, hogy gyenge vagyok, hogy csak a kegyelmedből ülhetek a trónon. Végig kell mennem rajta, Thomas. Meg kell mutatnom nekik, hogy a kovács lánya nem törik meg az első viharban.

A herceg hosszan nézett a menyasszonyára, majd némán, mély tisztelettel bólintott. Tudta, hogy ha megpróbálná megállítani, azzal éppen azt a büszkeséget törné össze benne, ami miatt annyira szerette.

—

Három nappal később megérkezett a Suttogó-szurdok napja.

A szurdok a fővárostól nyugatra fekvő vad hegyek között tátongott: egy mély, sötét szakadék, amelynek alján a vad, fehér tajtékos folyó zúgott át a sziklák között. A szakadék felett egyetlen régi, fából és kenderkötélből font híd feszült, amely évszázadok óta hirdette a birodalom egységét. A híd két végénél a birodalom nemesei, a katonai parancsnokok és a hegyi törzsek vénei gyűltek össze, hogy szemtanúi legyenek a próbának.

Anna egy egyszerű, de erős utazóruhát viselt, a lábán erős bőr csizmával. A hátára kötötte a nagyapja régi, acélból kovácsolt túrabotját. Amikor megérkezett a szurdok széléhez, a tömegben fojtott suttogás futott végig. Malakor gróf az első sorban állt, egy hideg, magabiztos mosollyal az arcán, miközben a kezében tartott távcsövével a híd köteleit vizsgálta. A kötelek középen, a szakadék legmélyebb pontjánál gyanúsan el voltak vágva – félig átreszelve, éppen annyira, hogy a terhelés alatt hirtelen kettészakadjanak.

A herceg a híd túlsó oldalán állt, a szemeiben ott feszült az aggodalom és a büszkeség. Inteni akart, hogy álljon meg, de Anna rá emelte a tekintetét, és egyetlen apró, biztató bólintással jelezte: készen áll.

Anna belépett a hídra.

A deszkák nyikorogtak a talpa alatt. A szél hirtelen feltámadt, vadul rángatva a köteleket, és a szakadék mélyéről felhangzó vízzúgás úgy hangzott, mint egy ezeréves fenyegetés. Anna lassan, de határozott léptekkel haladt előre. Minden egyes lépésnél érezte, hogy a híd ingadozik, de a teste tökéletes egyensúlyban maradt – ugyanaz az egyensúly, ami a fa keretben is bebizonyította az erejét.

A tömegben csend lett. Még a legkeményebb nemesek is visszafojtott lélegzettel nézték, amint a törékenynek hitt, de valójában acélkemény akaratú lány a mélység felett sétál.

Amikor Anna elérte a híd közepét, a kötelek hirtelen egy hátborzongató, reccsenő hangot adtak ki.

*Roppant!*

A bal oldali fő tartókötél átadtak a feszültségnek, és a híd veszélyesen megdőlt oldalra. A tömegből felkiáltások hallatszottak; Malakor gróf arcán pedig gúnyos diadalmas mosoly villant fel.

– Most szakad le! – súgta a gróf a mellette álló tisztviselőnek.

Ám Anna nem esett pánikba. Abban a tizedmásodpercben, amikor a híd félrecsúszott, nem próbált meg kétségbeesetten a levegőbe kapkodni. Emlékezett mindarra, amit a kovácsműhelyben tanult a feszültségről, az egyensúlyról és a pillanat törtrésze alatt hozott döntésekről. Hirtelen lehasalt a megdőlt deszkákra, a nehéz acélbotját átakasztotta a még ép jobb oldali kötél alsó részére, és a testtömegét teljesen átvitte a biztonságos oldalra.

A bal oldali kötelek teljesen elszakadtak, és a híd fele a vad szakadék fölött lógott, de Anna ott lógott, szorosan belekapaszkodva a mentővonalba. A szíve a torkában dobogott, a szél a haját tépte, de a kezei nem remegettek. Egyetlen határozott lendülettel felhúzta magát a törött deszkákra, átvetette a lábát a híd biztonságosabb szélére, és utolsó erejét összegyűjtve átfutotta a híd fennmaradó szakaszát, amíg a túlsó oldalon a földre nem lépett.

A herceg elsőként rohant oda hozzá, és szorosan a karjába zárta. A tömeg egy pillanatnyi döbbent csend után hangos ujjongásban tört ki – a hegyi törzsek vénei elismerően emelték fel a lándzsáikat, mert ők ugyanis azonnal felismerték a valódi bátorságot, míg a nemesek seregében halálos csend terjedt el. Malakor gróf arca elfehéredett; tudta, hogy a terve csődöt mondott.

Anna kifújta magát, a válláról lerázta a port, és a herceg karjában állva egyenesen a gróf felé nézett, a tekintetében égő tűzzel.

– A próba véget ért – mondta Anna, és a hangja tisztán és erőteljesen visszhangzott a szurdok sziklafalai között. – A híd talán eltört, de én nem törtem meg. És mostantól senki sem mondhatja meg, hogy egy kovács lánya nem méltó arra, hogy ezen a földön uralkodjon.

A herceg büszkén átölelte a vállát, miközben a nap áttörött a hegyek feletti sötét felhőkön, aranyló fénnyel borítva be a birodalom jövőjét. A történet itt nem ért véget; ez volt az első fejezete annak a birodalomnak, amelyet egy acélból kovácsolt szerelem és egy megdönthetetlen akarat tartott össze mindörökre.