A csarnokban eluralkodó feszültség lassan szertefoszlott, átadva a helyét a suttogásoknak, amelyek most már nem a gúnyról, hanem a döbbenetről és az új korszak kezdetéről szóltak. Anna lépett egy lépést kifelé a fa keretből, és a herceg nyújtotta felé a kezét – egy olyan kézmozdulattal, amely nem a rangot, hanem a két egyenlő ember szövetségét pecsételte meg.
—
A palotai események híre hamarabb elért a déli völgyekbe és a határszéli falvakba, mint a postagalambok szárnyalása. Mire a tavaszi olvadás meghozta a zöld füvet a hegyoldalakra, a királyi esküvő előkészületei már teljes gőzzel folytak. Ám a palota falain kívül nem mindenki örült a kovács lánya szerencséjének.
Van, aki csendben figyelte a változásokat, és volt olyan is, akinek a terveit teljesen felborította a herceg váratlan választása.
A fővárostól északra, egy sötét, fenyvesek által övezett völgyben állt a birodalom egyik leggazdagabb hercegének, Malakor grófnak a birtoka. Malakor éveken át abban reménykedett, hogy a saját lánya, a finom modorú, gazdag hozománnyal rendelkező Clarissa fogja elfoglalni a trónus melletti helyet. A gróf vagyonos kereskedőkkel, befolyásos tábornokokmal és korrupt udvari tisztviselőkkel szövetkezett, abban a hitben, hogy a korona végül az ő kezükbe csúszik át.
Egy este a gróf kastélyának könyvtárszobájában a vastag tölgyfa asztal körül gyűltek össze a szövetségesei. A kandallóban lusta lánggal égett a tűz, de a levegőben feszült, sötét izgalom vibrált.
– Egy kovács lánya? – csattant fel Malakor gróf, miközben a boroskupáját olyan erővel szorította, hogy az ujjpercei elfehéredtek. – Három éven keresztül hagyta, hogy a birodalom legelőkelőbb nemes hölgyei megalázzák magukat a hülye fa keretével, csak azért, hogy végül egy falusi parasztlányt válasszon? Ez nemcsak a herceg bolondsága, ez a nemességünk arculcsapása!
A sötét sarokból, a nehéz bársonyfüggöny mögül egy rekedt, hideg hang hallatszott.
– A herceg azt hiszi, hogy ezzel a választással megerősítette a trónját. Azt hiszi, hogy a nép imádni fogja az új királynőt, mert közrendű származású – mondta egy férfi, aki az árnyékból lépett elő. Az arca a lámpás fényében félig rejtve maradt, de a drága, mégis kopott fekete kabátja és a rajta lévő régi katonai jelvény elárulta, hogy nem holmi vidéki bérgyilkosról van szó. Ő volt Vance kapitány, a királyi gárda egykori tisztje, akit éveken avec kitiltottak a palotából pénzhamisítás és hatalommal való visszaélés miatt.
– És mit javasolsz, Vance? – kérdezte Malakor gróf, miközben a szemét a férfiéra szegezte. – Talán hagyjuk, hogy ez a házasság megköttessék, és csendben átadjuk a birodalmat egy kovácsnak?
Vance gúnyos, vékony mosolyra húzta a száját.
– A házasságot nem kell megakadályozni, gróf úr. Sőt, engedjük, hogy megtartssák az esküvőt. Engedjük, hogy a nép ünnepeljen. Mert nincs annál veszélyesebb egy uralkodó számára, mint amikor a nép reménykedni kezd, majd a remény hirtelen sötétségbe fordul. Ha az új királynő a koronázás napján… mondjuk elbukik a próbatételen, amit a birodalom hagyományai követelnek meg, akkor a herceg tekintélye egyszer s mindenkorra megsemmisül. És akkor te lépsz a helyére, Malakor. A tanács pedig mögötted áll majd.
A gróf arcán szétterült a kegyetlen, ambiciózus mosoly.
– A hagyományos koronázási próbára gondolsz? Azon a napon, amikor az új királynőnek át kell kelnie a Suttogó-szurdokon a királyi jelvényekkel, hogy bizonyítsa rátermettségét a törzsek és a nemesek előtt?
– Pontosan – bólintott Vance. – A szurdok veszélyes hely. Különösen akkor, ha a kötelek meggyengülnek, és a vihar, amit a hegyek között mi idézünk elő,elsöpri azokat, akik túl gyengék ahhoz, hogy uralkodjanak. Egy kovács lánya nem bírja el a korona súlyát. Meglátjátok.
—
Miközben a sötét erők a palota hátasereiben a terveiket szőtték, a fővárosban a tavaszi ünnepségre készülődtek. Az utcákat virágfüzérek díszítették, a piactereken muzsikusok játszottak, és a nép az utcákon ünnepelte a herceg választását. Sokan úgy tekintettek Annára, mint a saját reményükre: a bizonyítékra, hogy a palota nem egy elérhetetlen, idegen világ a szegények számára.
Anna a palota egyik csendes, napsütötte szobájában ült az ablak mellett. Előtte egy finom selyemből készült menyasszonyi ruha feküdt, amelyet a legjobb királyi szabók készítettek számára – bár ő maga ragaszkodott ahhoz, hogy a ruha alsó szegélyére a szülőfaluja jellegzetes mintáit, a kis kovácsüllőt és a búzakalászt hímezzék bele a sötétkék cérnával.
A herceg lépett be a szobába, a léptei szinte hangtalanok voltak a vastag szőnyegen. Megállt Anna mögött, és a vállára tette a kezét. A tükörből nézték egymást.
– Aggódsz? – kérdezte a herceg halkan, a hangjában őszinte gyengédséggel.
Anna lepillantott a kezére, majd a herceg ujjaira, amelyek a vállán pihentek.
– Nem a ruhától aggódom, herceg… vagyis… Thomas – mondta Anna egy kis mosollyal. – De érzem, hogy a levegő megváltozott a fővárosban. A nemesek nem néznek rám barátságosan. Amikor tegnap átmentem a díszudvaron, a grófok és a bárók úgy néztek rám, mint egy betolakodóra, aki elvette a helyet a gyermekeiktől.
A herceg arcai megkeményedtek.
– Hagyjad őket. A nemesség évszázadok óta azt hiszi, hogy a vérvonal adja a becsületet. Nem értik meg, hogy a becsületet nem örökölni kell, hanem kiérdemelni. Én nem egy nevet kerestem, Anna. Téged kerestelek. És senki, de senki sem veheti el tőled azt, amit a helyeden elértél.






