– Aznap este… – kezdte Gran, és a hangja remegett, de minden egyes szó egy-egy súlyos kőként hullott a szobába. – Aznap este apám bezárt a szobámba. Tudta, hogy Thomas visszatért. Elvette a kulcsot, és azt mondta, ha megprököm elszökni, kitagad, és Arthurnak ad a földekért cserébe. De én… én kijutottam az ablakon. A létrán másztam le a kertbe, éppen úgy, ahogy Thomas kérte. Felvettem ezt a kék ruhát… az első ruhát, amit a saját pénzemből vettem magamnak. Futottam az úton a Starlight felé. Már hallottam a zenét a távolból… a *Moon River*-t játszották. Ott álltam a sarkon, amikor megláttam a mentőautók piros fényét a vasúti átjárónál.

A torkom elszorult.

– Azt hitted, hogy… hogy csak késett? – kérdeztem halkan.

– Azt hittem, hogy meggondolta magát – suttogta Gran, és a hangja elcsuklott a zokogástól. – Azt hittem, hogy rájött, túl veszélyes ez az egész, és elment nélkülem. Azt mondták a rendőrök másnap reggel, hogy baleset volt. De apám… apám elégette Thomas leveleit, amiket addig kaptam, és azt mondta, hogy ha valaha is kiejtem a nevét, vagy ha nem megyek feleségül Arthurnak, akkor örökre elmegy innen. Én meg… én gyenge voltam, Mark. Úgy éltem le hatvan évet egy olyan ember mellett, akit soha nem szerettem, egy olyan életben, ami nem az enyém volt, miközben a szívem ott maradt a Starlight bejáratánál, a fagyos esőben, egy olyan fiúra várva, aki soha többé nem jöhetett meg.

Megragadtam a kezét, és az arcomhoz szorítottam. A meleg könnyeim ráhullottak az ujjaira.

– Nem voltál gyenge, Gran – mondtam, miközben a hangom elcsuklott. – Túlélted. Mindent túléltél, amit a világ rákényszerített.

– Nem akarok már tovább túlélni, Mark – nézett rám Clara nagymamám, és a tekintetében olyan békesség csillogott, ami megfagyasztotta a vért az ereimben. – Most szombaton… a hónap első szombatján… Thomas azt mondta, ott vár. És én már nem akarok késni.

A szobában hirtelen dermesztő csend lett.

Felnéztem rá, és a hátamon futkározni kezdett a hideg. A naptárat nézve hirtelen megértettem.

Ma péntek este volt.

Holnap volt a hónap első szombatja.

– Gran… – mondtam, és a hangom remegett, ahogy a tudatosság belém hasított. – Holnap szombat van.

Clara nagymamám lassan elmosolyodott – egy olyan tiszta, fiatalos mosollyal, amilyet még soha életemben nem láttam az arcán. A ráncai a szeme körül kisimultak, és a szemében ott ragyogott az az 1959-es lány, aki a kék ruhájában futott az éjszakában a Starlight Táncterem felé.

– Tudom, kedvesem – mondta halkan. – Tudom. És te segítesz nekem eljutni odáig, ugye?

Az ajtó hirtelen kinyílt, és az édesanyám lépett be a szobába, a kezeiben az esti gyógyszerekkel meg egy pohár vízzel. Megállt a küszöbön, nézett minket, miközben a tekintete a kezemen lévő régi jegyre meg a locketre tévedt.

Anyám arca egy pillanat alatt elfehéredett.

– Mark… mit csináltok ti itt? – kérdezte, és a hangja megremegett, miközben a poharat szorította a kezében. – Miről beszéltek?

Felálltam az ágy elől, a jegyet a zsebembe csúsztattam, és az édesanyám szemébe néztem. A huszonnégy órás határidőnk még nem járt le. De most már nem az volt a kérdés, hogy eladjuk-e a házat, vagy hogy elviszik-e egy steril fehér szobába.

A kérdés az volt, hogy képesek leszünk-e végre hagyni, hogy egy elrontott élet után a nagymamám megtalálja a békéjét.

– Anya – mondtam, és a hangom határozottan, ellentmondást nem tűrően zengett a csendes szobában. – Holnap este elvisszük őt a Starlight helyére. És senki, de senki nem fogja megakadályozni.