A hatszó volt a cédulán, odaírva a régi jegy hátuljára, de abban a pillanatban úgy hatott rám, mintha egy jéghideg tőr fúródott volna a mellkasamba: *„Ha nem jössz el, én meghalok.”*
A szobában hirtelen besűrűsödött a levegő. A nagymamám rózsovizes parfümjének az illata, amely eddig otthonosnak és megnyugtatónak tűnt, most hirtelen valami fojtogató, eltemetett múlt szagává vált – egy olyan múlté, amelyet hatvan éven keresztül egy sötét doboz legmélyén, elpecsételve tartottak távol a világtól.
Kihúztam a többi levelet is a szalag alól, és gyorsan, remegő ujjakkal átlapoztam őket. A postai bélyegzők mind ugyanarról a nyugat-németországi bázisról származtak, 1958 végétől egészen 1959 tavaszának végéig. A levelek írója Thomas volt – Thomas Miller tizedes –, egy fiatal amerikai katona, aki a hidegháború legfeszültebb éveiben szolgált Európában, miközben minden gondolata egy ohiói kisváros lányáért, Clara Rowlandért, vagyis az én nagymamámért aggódott.
Ahogy olvastam a sorokat, egy kitörlhetetlen szerelmi dráma képei rajzolódtak ki előttem. Thomas és Clara a Starlight Táncteremben ismerkedtek meg 1958 nyarán, éppen azelőtt, hogy a fiút besorozták és overseas küldték. Megfogadták egymásnak, hogy kivárják a másikat. De Clara édesapja – egy kemény, vaskalapos ember, aki a helyi gyárat vezette – hallani sem akart egy nincstelen katonáról. Azt akarta, hogy a lánya a falu egyik tekintélyes, gazdag földbirtokosának, Arthur Pendeltonnak – az én későbbi nagypapámnak – a felesége legyen.
A levelekből kiderült, hogy Thomas 1959 júniusában hazatért leszerelve, és feladott egy utolsó ultimátumot: június 12-én, szombaton este kilenckor a Starlight bejáratánál várja Clarát a megállapodott vonattal érkező jeggyel, hogy együtt kezdjenek új életet nyugaton.
Csakhogy Clara soha nem érkezett meg arra a találkozóra.
Vagy legalábbis a család ezt hitte.
A kezemet a homlokomra szorítottam, miközben a fejemben hirtelen összeállt a kirakós darabjai. A buszmegálló, a sarok, ahol a rendőrök megtalálták, és végül az építkezés gödre, ahol a Starlight állt egykor – az egész nem az elbutult, tévelygő öregasszony véletlenszerű bolyongása volt. Ez egy hatvan év óta égő, megállíthatatlan belső óra volt. Minden hónap első szombatján, amikor Clara agya elhagyta a jelen valóságát, a tudatalattija visszarepítette oda, ahol a legnagyobb fájdalmat érezte: 1959. június 12-re. Aznapra, amikor azt hitte, hogy elhagyta a szerelmét, mert a családja rákényszerítette Arthurnak való esküvőre.
De vajon mi történt azon az éjszakán? Miért nem ment el Clara a Starlightba?
Mielőtt tovább merülhettem volna a gondolatokban, hirtelen lépések halk recsegése hallatszott a folyosóról. Az ajtó kilincse megmozdult.
Ösztönösen visszatuszkoltam a leveleket a hamis fenék alá, ráhajtottam a bársonybetétet, és a mahogany dobozt visszatettem a komód tetejére, éppen abban a pillanatban, amikor az ajtó kitárult.
Az édesanyám állt a küszöbön, az arca nyúzott volt a kialvatlanságtól és a stressztől. A kezében egy tálca gőzölgő levest tartott.
– Mark? Mit csinálsz itt? – kérdezte gyanakvóan, miközben a szemével végigpásztázta a szobát, majd a kezemben lévő ékszerdobozra villant a tekintete. – Azt hittem, elkezded összepakolni a ruháit a dobozokba, nem azt, hogy a holmiját turkálod.
– Csak… csak rendet raktam az emlékek között, Anya – feleltem, és éreztem, hogy a hangom kissé megremeg. Gyorsan letettem a dobozt, és a zsebembe süllyesztettem a kis silver locketet meg a régi jegyet, amit még nem volt időm elrejteni. – Hogy van Gran?
– Alszik. De ez nem tart sokáig – anyám letette a levest az éjjeliszekrényre, és mélyet sóhajtott. – Dave alul van az ingatlanossal. Megállapodtak, hogy szerdán kiürítjük a házat, és elhozzák a szállítókat a Sunrise Serenity-től. Mark, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgunkat. Látod, hogy nincs más választásunk.
Ránéztem az édesanyámra. Azokra a szemekre, amelyek az enyémek is voltak, és hirtelen megláttam bennük ugyanazt a makacs, merev félelmet a botránytól, amit nagyapám, Arthur és a dédapám örökített át generációról generációra. A családunk mindig is a látszatra épült. A tisztes polgári rendre. Arra, hogy a titkokat el kell temetni, mielőtt bárki meglátná őket.
– Anya – mondtam, és a hangom most már határozottan és hűvösen csengett. – Nem adjuk el a házat. És nem küldjük el Grant semmilyen otthonba.
Anyám szemei tágra nyíltak a döbbenettől.
– Megőrültél?! Mit beszélsz itt összevissza? Tegnap este szinte megfagyott egy sötét gödörben! Ha nem találjuk meg, holnapra halott lett volna!
– Nem azért ment oda, mert elment az esze – vágtam rá, és egy pillanatra elgondolkodtam, vajon elmondjam-e neki az igazat. De tudtam, hogy anya soha nem értené meg. Neki Clara csak az anyja volt, aki öreg és beteg; nem látta benne azt a fiatal lányt, aki egykor egyetlen levélért élt és halt. – Csak… csak emlékezett valamire. Adj nekem egy napot. Kérlek. Csak huszonnégy órát kérek, mielőtt bármilyen papírt aláírnátok a házzal kapcsolatban.
Anyám az ajkába harapott, a homloka ráncba szaladt. Nyilván látta rajtam azt a vad, hajthatatlan tüzet, amit ritkán mutatkoztam, de a kétségbeesése most felülkerekedett rajta.
– Egy nap, Mark – mondta végül, ujjával fenyegetően rázva felém. – Huszonnégy óra. Ha addig nem tudod megmagyarázni, miért szaladgál az öregasszony éjszaka a romok között, akkor aláírom az eladási szerződést, és holnap reggel átvisszük a Sunrise Serenitybe. Megértetted?






