A fűben lévő köveken csend terült el – olyan mély, sűrű csend, amelyben még a szomszéd kerítésén túl ugató kutyák hangja is tompa visszhangként halt el. A levegőben fojtogatóan terjengett a nyári délután melege, de a bőrömön mégis hideg veríték cseppek futottak végig. Apám szorítása olyan erős volt Rhonda csuklóján, hogy a nővérem arcán átfutó fájdalom szinte eltorzította az egyébként görcsösen merev vonásait. A vér lassan, de határozottan szivárgott ki a sárgaréz zár okozta sebből, élénkpiros cseppeket hagyva a földre hullott kék papírlapon.

– Apa… engedj el! Megvágta magát a kezemet! – sikoltotta Rhonda, és a hangja most nem a megszokott magabiztos, gőgös tónusában csengett, hanem egy kétségbeesett, sarokba szorított állatéban, amely érezte, hogy a háló szorul körülötte. – Miért hallgatsz erre a hisztérikus lányra? Ez csak valami régi,üres iromány, amit anya viccből vagy valami bolondériából írt harminc évvel ezelőtt!

Apám nem válaszolt azonnal. Az arca, amely eddig a lányai védelmére épülő, makacs és békés jóságot sugározta, most olyan kifejezést öltött, amit azóta nem láttam rajta, amióta anya halálos ágya mellett álltunk. A tekintete mélyen, szinte hipnotizálva meredt arra a néhány sorra, amit a fakó papírra vetettek. A keze, amely eddig megremegett az öregség és a gyász súlya alatt, most kőtömbként tartotta Rhonda kezét, miközben a másik ujjával óvatosan, szinte szentségtörő áhítattal simította ki a gyűrött papírszéleket.

– Apám, ha most nem engedsz el, én… én soha többé nem teszem be a lábam ebbe a házba! – lihegte Rhonda, és a kétségbeesése már a többi rokon fülét is elérte. Barbara néni hátrahőkölt, az arca teljesen elszürkült, és tétován lépett egy-két lépést hátra a puncsos tál irányába, mintha hirtelen el akarna tűnni a föld színéről.

– Csendet, Rhonda – mondta apa. A hangja nem volt hangos; nem volt benne ordítás vagy dühös kitörés. Olyan volt, mint a téli fagy, amely hirtelen mindent mozdulatlanná tesz a tájban. – Egyetlen szót sem akarok hallani tőled amíg el nem olvasom, amit a feleségem leírt.

A kertben álló harminc rokon lélegzet-visszafojtva figyelte a jelenetet. Senki sem mert mocorcanak. Cecilia még mindig ott térdelt melletten, a keze óvatosan védte a hasamat, de a szeme egy pillanatra sem vált le apám ujjairól és a titokzatos levélről.

Apa a szemüvegét a zsebéből előhúzva felvette, majd a délutáni napfény felé tartotta a papírt. A vonalakat olvasva az álla megfeszült, a szeme pedig hirtelen kitágult, mintha valami olyan szörnyűséget látna meg, amit egész életében nem akart elhinni, de most elkerülhetetlenné vált.

– „Május tizenkettedike, 1986” – kezdte el olvasni apa fojtott, rekedt hangon, amely úgy zengett a csendes udvarban, mint egy harangütés. – „Ha ezt a levelet valaki kinyitja, az azt jelenti, hogy a kishúgom, Jeanette – vagy az, aki igazán szereti ezt a családot – eljutott arra a napra, amikor gyereket hord a szíve alatt. És ez azt is jelenti, hogy Rhonda nem bírta tovább.”

Rhonda ekkor egy utolsó, emberfeletti erőt feszítve kirántotta a csuklóját apa szorításából, és a földre vetette magát, hogy rácsapjon a papírra. De Cecilia gyorsabb volt. Egyetlen határozott mozdulattal felkapta a levelet a kövekről, és magasra tartotta, miközben apa testével védte magát Rhonda dühös rohamától.

– Olvasd tovább, apa! Kérlek! – kiáltotta Cecilia.

Apa mély levegőt vett, a mellkasa nehezen emelkedett, és folytatta az olvasást, miközben a szeme sarkából a földön zokogó, üvöltő nagyobbik lányát nézte:

– „Azt a kék kötött sapkát, amelyet Arlene néni készített a legkisebb unokájának, nem én vettem el véletlenül a kórházban huszonnyolc évvel ezelőtt. Rhonda volt az. Amikor Jeanette megszületett, és a kiságyában pihent a szülészeten, Rhonda – aki akkor még csak hétéves volt, de már akkor is olyan mély, beteges birtoklási vággyal és irigységgel viseltetett a húga iránt, amit nem tudtam megfékezni – elvette a sapkát, és ki akarta dobni a folyosói szemetesbe, mert nem akarta, hogy bárki más is kapjon valamit tőlem, ami olyan értékes volt. Akkor találtam rá a kezére a sebet is, amikor el akarta rejteni a bűnét: rácsapódott a lakatra, miközben bezárta ezt a dobozt. Ebbe a dobozba zártam el a bizonyítékot, és lepecsételtem ezüsttel, hogy soha senki ne nyithassa ki, amíg el nem jön az idő. Mert hittem, hogy egyszer megváltozik. Hittem, hogy a szeretet legyőzi a sötétséget a szívében. De ha ez a doboz most kinyílik, és Jeanette terhesen áll itt… az azt jelenti, hogy Rhonda nem változott meg. És meg kell tudnotok az igazságot arról, miért volt Jeanette teste olyan súlyosan heges a meddőségi vizsgálatok szerint.”

A mondat utolsó szavai mint a villámcsapás csaptak be a kertbe.

A vér a halántékomban zúgott. Meddőségi vizsgálatok… hegesedés… Azok az évek, amikor az orvosok azt mondták, hogy a belső szöveteim gyerekkorom óta olyan titokzatos roncsolást szenvedtek el, amit nem lehet természetes úton megmagyarázni. A szakorvosok éveken át csak álltak a leleteim felett, és azt mormolták, hogy valamilyen súlyos trauma vagy fizikai bántalmazás érhette a hasamat vagy a kismedencémet nagyon-nagyon régen, még azelőtt, hogy iskolás lettem volna. De én soha nem estem le a lépcsőről, soha nem ért baleset.