A zuhogó eső egy pillanatra eltűnt a tudatomból; a motorok monoton, mély dübörgése, a felverődött víz szaga és a hideg, fojtogató magány mind egyetlenetlen pontba sűrűsödött ott, a mellkasomra szorított, rozsdás sárgaréz kitűzőnél. Glenn Gentry térdelő alakja a vizes kavicson olyan volt, mint egy szobor, amely éppen most kelt életre egy évtizedes kőtömbletből. A tenyere még mindig a dzsekim szélét fogta, az ujjai pedig – amiket annyi vihar, kopott út és kemény év koptatott meg – úgy remegtek, mint egy ijedt madár szárnya.
– Leonard… – ismételte meg Glenn, és a hangja ezúttal nem csupán elcsuklott, hanem olyan mély, megmagyarázhatatlan fájdalommal telt meg, ami átjárta a csontjaimat. – A kislánya… Istenem, hát te vagy az.
A többi motoros, akik eddig néma, fegyelmezett falkaként álltak a leállósávban, lassan közelebb húzódott. A legközelebbi robusztus nő, Carol, akit Glenn az imént szólított, határozott, de végtelenül gyengéd mozdulattal lépett mellém. Átdobott a vállamon egy száraz, vastag gyapjútakarót, amit a motorja hátuljáról hozott, és óvatosan átölelte a remegő testemet.
– Gyere, kicsim, gyere – súgta Carol a fülembe, miközben a saját testével védett az esőtől. – Nem vagy már egyedül. Soha többé nem maradsz egyedül.
A meleg takaró és az ismeretlen, mégis furcsán otthonos hang hatására a bennem rekedt feszültség egyetlen peremre futott ki. A könnyeim, amiket addig némán nyeltem vissza a texasi autópálya szélén, most kiszakadtak, és összefonódtak az arcomon lefolyó esővízzel. De már nem a kétségbeesés sírása volt ez; a lelkem mélyén valami megmagyarázhatatlan, elsöprő bizonyosság gyúlt. A férfiak, akik előttem álltak, nem holmi idegen csavargók voltak, akik véletlenül erre tévedtek. Ők voltak a Red Mesa Riders – a családom egy elfeledett, de soha el nem veszett darabja.
Glenn lassan felállt a vizes kavicsról. Az arca sápadt volt, a szeme szélén megcsillant egy-egy csepp, amit a zuhogó eső sem tudott elmosni. Mély levegőt vett, megrázta a fejét, majd a zsebéből előhúzta a telefonját, amit az imént tett el.
– Carol, segíts átültetni a gépemre – mondta parancsoló, de eltéveszthetetlenül lágy hangon. – Nem maradhat itt egy percig sem ezen a cursed országúton. Hívom a várost. Hívom a többieket. És hívom a zsarukat is, hogy keressék meg azt a szemetet, aki ide merte tenni.
– Nem – szólaltam meg hirtelen, és a hangom rekedt volt a hidegtől. – Derek… elment a teherautójával. Nem tudom, hová megy. Elvette a telefonomat meg a táskámat is…
– Édesem – mondta Glenn, és a keze vállamra nehezedett, olyan erős és biztonságos tartást adva, amit valószínűleg életemben nem éreztem senkitől, még a saját férjemtől sem. – Nem kell most a teherautó miatt aggódnod. Derek Lambert a legkisebb gondunk a mai napon. Leonard véréből való vagy. És a Red Mesa soha, de soha nem hagyja háborítatlanul azt, aki megkockáztatja, hogy bántsa a testvérünk gyermekét.
Azt a nevet hallani – Leonard – olyan volt, mintha egy rég eltemetett zene szólalt volna meg újra a fejemben. Apám halála óta mindenki más csak „az elhunytként” vagy „a múlttal” emlegette őt. Derek különösen utálta, ha kimondtam a nevét, mintha Leonard emléke valami fertőzés lett volna a tökéletes kisvárosi életünkön. De itt, az eső áztatta autópálya szélén, a motorosok körében ez a név szentnek számított.
Carol óvatosan átvezetett a legelső, hatalmas, krómozott túramotorhoz, és rásegített a hátsó ülésre. A bőrülés még meleg volt a motortól, a hatalmas háttámla pedig azonnal biztonságot nyújtott. Ahogy meghúztam magamon Carol gyapjútakaróját, a szívem alatt a kisfiam egyetlen határozott rúgással jelezte: ő is érzi, hogy valami megváltozott. Megnyugodott. Mintha tudta volna, hogy biztonságban vagyunk.
Glenn a motorja mellé lépett, de mielőtt felült volna, még egyszer odajött hozzám. A kezét a motor üzemanyagtartályára támasztotta, és komolyan, mélyen a szemembe nézett.
– Deborah… tudod, mit jelent az a három kék öltés a kitűződ hátulján? – kérdezte halkan, szinte csak nekem.
Megráztam a fejem.
– Soha nem értettem. Apám soha nem mondta el. Csak azt, hogy fontos.
Glenn szája szélén egy keserű, de büszke mosoly futott át.
– Huszonöt évvel ezelőtt, amikor Leonard megalapította a klubot a sivatag peremén, egy nagyon nehéz időszakon ment keresztül. Az akkori felesége elhagyta, és te még alig voltál egyéves. Leonard magával hozott a műhelybe, egy pokrócra fektetve, miközben mi a motorokat szereltük. Te pedig találtál egy darabka rózsaszín flanelt – azt a rongyot, amivel a kedvenc macidat foltozta ki –, és odaadtad neki. Leonard pedig nem dobta ki. Belefűzte a zubbonyának a leghátsó gombjába, és sajátkezűleg – hidd el, egy motoros keze nem az a finom varrókéz! – átöltötte három keresztlábú öltéssel, hogy soha ne veszítse el. Azt mondta nekünk akkor este a tűz mellett: „Ez a rongy a bizonyság arra, hogy miért érdemes holnap is felülni a gépjárműre. Ez a kislány az én utam.” És most… – Glenn hangja elakadt, a torkát köszörülte – …most ugyanezt a darabot hordod a szíved alatt.






