A mostohalányom kiszakította a hallókészülékemet egy zsúfolt iskolai gyűlésen, miközben a mostohaanyám nevetett, amíg a zúzott burkolat szét nem nyílt, felfedve néhai édesanyám titkos jelét.
Ujjak akadtak a gallérom mögé, hátrafelé rántottak a tömött tornatermi soron, és egyenesen a fülemből szakították ki a hallókészüléket.
Az éles műanyag perem végigszántotta a bőröm a kiemelés során. A világ jobb oldala pedig egy nehéz, vízalatti csendbe zuhant.
A fennmaradó tompa morajláson túl megláttam a tizenöt éves mostohalányomat, Andreát, aki magasan a feje fölött tartotta a hallókészülékemet, mintha csak a bajnoki meccs győztes labdáját kapta volna el.
Hatalmas, ragyogó mosoly ült az arcán. Mindig körülnézett a közönségéért, mielőtt visszanézett volna rám.
– Nézzétek ezt! – kiáltotta Andrea, hangja átvágva a középsulis tehetségkutató gyűlés morajlásán. Még egyetlen ép füllel is minden szót hallottam. – Tizenegy éves, és még mindig egy kis műanyag gépezetre van szüksége ahhoz, hogy hallja az embereket!
Az alsó lelátókon a gyerekek megfordultak. A kosárlabdapalánk melletti nyolcadikos fiúk csoportja nevetni kezdett. A második sorban két lány a szájuk elé kapta a kezét, szemük a magasba tartott apró bézs színű darabról lefelé siklott az égő arcomra.
Ösztönösen két ujjamat a csupasz fülem mögötti üregbe nyomtam.
Ez volt az a pontos hely, ahol az igazi édesanyám, Beverly szokta simítani a hajam hátra, amikor kicsi voltam, pont mielőtt a helyére pattintotta volna az első készülékemet. Anya már négy éve nincs köztünk, de amikor a mellkasom túl szűkvé válik a légzéshez, az ujjaim még mindig a kezét keresik.
– Add vissza, Andrea – mondtam. A hangom üresen és furcsán csengett a saját koponyámban, ahogy az mindig is tesz, amikor a hallásom fele hirtelen elvész. – Kérlek. Mindjárt kezdődik a zene.
Felemeltem a kezem, hogy elkapjam.
Andrea kivárta, amíg az ujjhegyeim egy hüvelyknyire kerültek, majd magasabbra rántotta a karját. Négy évvel volt idősebb nálam, és fél fejjel magasabb. A lelátón figyelő gyerekek számára valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy ügyetlen kutyus, amelyik csemege után ugrál.
– Gyerünk, Laurel, ugorj egy kicsit magasabbra! – évődött Andrea, a mosolya szélesebbre húzódott, ahogy egyre több fej fordult a irányunkba. – Mutasd meg mindenki számára, hogy nélküled nem vagy teljesen tehetetlen az akkumulátorcsomagod nélkül.
Újra előrelendültem, a cipőm megakadt a gumi tornatermi padlón. Újabb gyerekek nevettek fel.
Az első sor összecsukható székek felé néztem, ahol a szülők ültek, imádkozva, hogy valaki rábírja a megállásra.
A mostohaanyám, Tamara, a középső folyosóhoz közel ült ropogós krémkardigánjában. Nem kelt fel. Még csak nem is ráncolta a homlokát.
A fejét hátravetve nevetett együtt a nyolcadikosokkal.
Az a hang – Tamara fényes, könnyed nevetése, amint átsiklott a tornaterem padlója felett – sokkal jobban megütött, mint bármi, amit Andrea mondott. A mellette ülő szülők meglepődve fordultak felé, Tamara pedig csak manikűrözött kezével intett felénk, mintha csak azt nézné, amint két kiscica gurul egymáson egy nappali szőnyegén.
– Ó, hagyjátok őket, Andrea csak egy kis mókát űz! – kiáltotta Tamara elég hangosan ahhoz, hogy az egész első szektor hallja. – Laurel mindent annyira komolyan vesz!
Ez volt a szabály a házunkban, és azóta is az volt, amióta Apa két évvel ezelőtt elvette Tamarát. Ha Andrea elrejtette a tartalék akkumulátoraimat egy helyesírási teszt előtt, az csak egy vicc volt. Ha Andrea gúnyolódott azon, ahogy megkértem az embereket, hogy ismételjék meg a mondanivalójukat a vacsoraasztalnál, akkor én voltam túlérzékeny.
Hónapok óta abbahagytam, hogy beszéljek róla apunak. Miután elveszítettük Anyát, Apa olyan hosszan járt-kelt, mint egy kiürült emberi héj, hogy azt hittem, talán soha többé nem fog mosolyogni. Amikor Tamara belépett az életünkbe, végre könnyebben kezdett lélegezni. Olyannyira hinni akart abban, hogy egy teljes, boldog családot épített fel számunkra újra. Rettegtem attól, hogy ha elmondom neki, milyen kegyetlenek a hátunk mögött, az másodszor is összetörné a szívét. Úgyhogy csendben maradtam. Mindent lenyeltem, hogy megőrizze a békét.
Csak éppen most nem volt béke, amit meg kellett volna őrizni.
Három sorral Tamara mögött láttam, hogy apám, Aaron, végre felfogja, mi történik. A szín kiürült az arcából. Olyan gyorsan állt fel, hogy a fém összecsukható széke hátra billent, és elkezdi utat törni magának a térdek és a táskák között a folyosó felé.
Andrea is észrevette, hogy közeledik.
Fényes mosolya fél másodpercre megremegett, felmérve a távolságot. Ahelyett, hogy visszaadta volna nekem az eszközt, a lelátóról figyelő gyerekekre nézett, hátrahúzta a karját, és olyan erővel hajította el a hallássegítőmet, amilyen erővel csak tudta, a behúzható fa lelátók alatti sötét, poros résbe.
– Upsz – mondta Andrea hangosan, üres kezeit gúnyos duzzogással feltartva. – Jobb, ha elmégy érte, Laurel. Vagy csak ott állsz majd, és sírsz, amíg Apa újat nem vesz neked?
Megdermedtem. Azok a készülékek nem csak sima boltban vett holmik voltak. Az enyémek a különleges gyermekhozzáférési programból származtak, amelyet anyám indított még a halála előtt. Ez volt az utolsó felszerelés, amelyet Anya személyesen illesztett a fülembe, amíg még elég erős volt a munkához.
– Andrea! – zúgott Apa hangja, ahogy elért a lelátó aljára. – Mit csináltál most?






