A mostohalányom a lelátó alá dobta a hallókészülékemet, miközben a mostohaanyám nevetett, amíg a szétzúzott tok fel nem hasadt, és meg nem mutatta a néhai édesanyám titkos festményét
Apám a térdén kuporgott a tornatermi lelátó melletti porban, és a nyitott tenyerében tartotta a hallókészülékem összetört maradványait.
A bézsszínű műanyag tok egy cakkos darabja leesett a padlóra.
A törött kagyló belsejében egy apró, ferde kékpinty ült, amelyet kézzel festettek egy olyan vékony ecsettel, amely egyetlen sörtényomot hagyott a szárny mentén.
A mostohaanyám, Tamara, abbahagyta a mosolygást.
A nevetés, amely az elmúlt percekben a jó fülemben visszhangzott, úgy tűnt el, mintha elvágtak volna egy vezetéket. Az arca a kréta színére sápadt. Nem nézett rám. Nem nézett a tizenöt éves mostohahúgomra, Andreára, aki még mindig két lépésre állt tőle, öntelt mosollyal az arcán.
Tamara csak bámult arra az apró kékpintyre apa kezében, mintha egy éles gránát lett volna.
– Aaron – suttogta Tamara, és a hangja hirtelen szűkös és éles lett. – Dobd azt a dolgot a kukába azonnal.
Tíz perccel ezelőtt minden, amit akartam, az volt, hogy eljussak a pénteki tehetségkutató műsor végéig anélkül, hogy bárki is rám nézne.
Tizenegy éves vagyok, és az Oak Creek Középiskolában a tizenegy éves kor önmagában is elég nehéz anélkül, hogy a bal füled mögé akasztott műanyag darab lenne. Ha az egyik oldalon süket vagy, a másikon meg elveszíted a többit, az emberek kétféleképpen kezelnek: mintha fonott üvegből lennél, vagy mintha hülye lennél.
Az iskolában leszegtem a fejem, és a gesztenyebarna hajam előrehúztam a fülem elé.
Otthon pedig befogtam a számat.
Édesanyám, Beverly, négy évvel ezelőtt meghalt. A temetés utáni két éven át apa úgy járkált a házunkban, mint egy szellem egy vasalt ingben, égett pirítóst sütött, és a konyhaasztalt bámulta, ahol anya szokott ülni a jótékonysági mappáival és az akrilfestékes kis üvegeivel. Amikor megismerkedett Tamarával anyám hallássegítő alapítványának egyik emlékező rendezvényén, újra lélegezni kezdett. Amikor Tamara és a lánya, Andrea egy évvel később beköltöztek a házunkba, apa a kórház óta először tűnt boldognak.
Úgyhogy amikor Andrea elkezde a “nagymama-gépemnek” hívni a hallókészülékemet a folyosón, nem mondtam meg neki.
Amikor Tamara hangosan felsóhajtott, valahányszor megkértem valakit a vacsoraasztalnál, hogy ismételje meg, amit mondott, a krumplipürémet bámultam, és tettem, mintha észre sem vettem volna. Nagyon féltem, hogy ha panaszkodom, a ház megint csendes és sötét lesz, és az én hibám lesz, hogy apának el kell veszítenie egy második családot.
Két ujjamat a bal fülem mögötti csonthoz nyomtam – pontosan oda, ahol az igazi anyám szokta simítani a hajamat, mielőtt a helyére csúsztatta az első készülékemet –, és megpróbáltam átverekedni magam a behúzható tornatermi lelátó alsó során.
A tehetségkutató csúszásban volt. Ötszáz középsis és középiskolás gyerek a kombinált kampuszról össze volt zsúfolva a fa padokra, a sarkukkal a fém támasztékokba rúgdostak, és az egész padlót megremegtetve dörögtek. Mivel Családi Péntek volt, két sor összecsukható széket állítottak fel a kosárlabda alapvonal mentén a szülők számára.
Apám a második sor felénél ült a munkásdzsekijében, és intett nekem egy üres hely felé mellette.
Tamara az első sorban ült, három székkel odébb, a telefonját tartva, hogy felvegye Andrea kilencedikes baráti társaságát a folyosó közelében.
Még húsz lábam volt hátra.
Három lépést tettem a lelátó alsó sarka mellett, amikor egy kéz lőtt ki a tömegből, és elkapta a pulóverem gallérjának a hátulját.
Hátrahuppantam, a cipőm megcsúszott a viaszolt keményfán.
– Hahó, lassabban, Laurel! – Andrea hangja átvágott a körülöttünk lévő csevegésen, fényesen, sziruposan és elég hangosan ahhoz, hogy három sornyi nyolcadikos hátrafordítsa a fejét. – Hova mész ilyen sietve? Megint lemerült az akkumulációd?
Andrea tizenöt éves volt, magas, Tamara csillogó szőke hajával és olyan mosollyal, amelyet reflektorként viselt. Mielőtt bármilyen kegyetlen dolgot mondott volna nekem, mindig körülnézett, hogy megbizonyosodjon arról, hogy van közönsége.
Most volt neki. Húsz gyerek a folyosó közelében abbahagyta a beszélgetést, és lefelé nézett ránk.
– Engedj el, Andrea – mondtam halkan, megpróbálva kihúzni a galléromat a markából. – Apa fenntartott nekem egy helyet.
– Ó, hallottátok ezt? – kérdezte Andrea az alsó lelátó lépcsőjén ülő fiúktól. A mosolya szélesebb lett. – Valóban megértett engem elsőre. Biztosan kilencvenre van tekerve a hangerő.
Néhány kilencedikes fiú kuncogott. Az arcom felmelegedett. Felnyúltam, hogy a hajam közelebb húzzam a bal fülemhez, egy olyan hülye szokás, amit nem tudtam elhagyni, és ez volt a hiba.
Andrea szeme a kezemre szegeződött.
Mielőtt megrezzenhettem volna, az ujjai a fülem mögé nyúltak.
Éles rántás volt a bőrömön, egy borzalmas, karcoló statikus tüske a fejemben, aztán a bal oldalam holt, víz alatti csendbe süllyedt.
A tornaterem robaja a felére csökkent. Minden, ami megmaradt, üresen és bádogosan csengett, mintha egy üres olajhordóba löktek volna.
Felkapkodtam a levegőt, és mindkét kezemet a fülemre szorítottam.
Andrea a fej magasba emelte a hallókészülékemet két manikűrözött ujja között, átlátszó fülhallgató-csövénél fogva lógatva, mint egy halott bogarat, amelyet a lefolyóból húzott ki.