Három Férfi Húzott Le Egy Éjszakai Vonatról, Lopta El Az Aktáimat, És Hagyott Magamra A Fagyos Vadonban – Három Évvel Később Sétáltam Be A Hatalmas Ember Irodájába Azzal Az Egyetlen Dokumentummal, Ametől Azt Hitte, Hogy Megsemmisítette, És Nem Is Ismert Meg, Amíg Kimondtam A Nevemet.

Még mindig mosolygott, amikor letettem a szürke kormányzati mappát az asztalára.
Gennady Petrovich Gromov hátradőlt a bőrszékében, drága cigarettája két vastag ujja között égett. A háta mögött a délelőtti fény átszelte a regionális kormányhivatal polírozott padlóját. A hajtókáján lévő sárgaréz jelvény megcsillant a fényben, valahányszor megmozdult.
Tíz napon keresztül azzal hívott, hogy Nina Alekseyevna, grúz teával kínált, és úgy magyarázta el a helyi eljárásokat, mintha egy Novoszibirszkből küldött tapasztalatlan felügyelő lennék.
Fogalma sem volt arról, hogy ki vagyok.
– Vége a felülvizsgálatnak? – kérdezte.
– Majdnem.
Kinyitottam a mappát.
A gerincén futó kifakult lila pecsét ezt mutatta: Irkutszki Kerületi Ügyészség.
A szeme megállás nélkül átsiklott rajta.
Három évvel korábban ugyanez a mappa a szibériai vadonban, egy vasúti sín mellett tőlem elvett táskában volt.
Hajnali 4:15 volt, amikor a vonat lassulni kezdett.
Azért tudtam az időt, mert a csuklómon lévő, keskeny arcú Chaika karóra az édesanyám ajándéka volt, amikor ügyészségi nyomozó lettem. A mutatói halványan ragyogtak a hálókocsi sötétjében.
Kint semmi sem volt.
Nincsenek állomási fények. Nincsenek házak. Nincs peron.
Csak fagyos erdő.
A kerekek lassabban csapódtak a síneknek, amíg a vonat lágy fémes nyögéssel meg nem állt. Senki sem ébredt fel körülöttem. A felső priccsen egy férfi a fal felé fordult. A folyosó túloldalán egy idős utas vékony takaró alatt horkolt tovább.
Aztán az előtér ajtaja kinyílt.
Hideg levegő kúszott végig a padlón.
Három férfi lépett be.
Ketten sötét vasúti egyenruhát viseltek. A harmadik fél lépéssel mögöttük állt, szürke kabátban és prémes sapkában, a kezét a zsebébe süllyesztve.
Az első férfi zseblámpával világított az arcomba.
– Okmányokat.
Nem kérem.
Nem sajnálom, hogy zavarom.
Csak egy szó.
Felültem, és nyúltam a kabátomba. A piros ügyészségi igazolvány ismerősen hatott az ujjaim alatt. Átadtam.
Az első férfi kinyitotta a zseblámpa fényénél. Elolvasta a nevemet, majd átadta a második férfinak.
A második férfi nem nézett rám, amikor végzett.
A szürke kabátos férfira nézett.
– Nina Alekseyevna Szokolova? – kérdezte az első férfi.
– Igen. Kerületi ügyészségi nyomozó.
– Jöjjön velünk. Hozza a holmiját.
A lábamat a padlón hagytam.
– Két állomás között vagyunk. Milyen ellenőrzés zajlik két állomás között?
A szürke kabátos férfi végül megmozdult.
Kihúzta az egyik kezét a zsebéből, és megmutatott egy sötétvörös igazolványtárcát. Két másodpercnél nem tartott tovább. Láttam az Igazgatóság szót és egy ügynökség nevének első betűjét, mielőtt eltűnt.
– Öt perc – mondta.
A hangja alacsony és üres volt.
– Hivatalos eljárás.
Már ismerte a kocsimat.
Már ismerte a fekhelyemet.
Már ismerte a nevemet.
Felhúztam a városi csizmámat, begomboltam a vékony kabátomat, és felemeltem a 78-142-es ügy anyagait tartalmazó szürke táskát. A benne lévő akták nehézzé tették: tanúvallomások, számviteli nyilvántartások, kézzel írt diagramok, gyári számlák másolatai és a jegyzetek, amelyek Oleg Gromovot rács mögé juttatták.
A kalauz az előtérben állt összefont karral.
A padlót bámulta.
Nem kérdezte meg, hová visznek.
Nem mondta nekik, hogy a vonat mindjárt indul.
Nem nézett az arcomba.
Ez jobban megijesztett, mint a három férfi.
Az előtér ajtaja kinyílt, és a hideg annyira erősen csapott le, hogy elállt a lélegzetem. Három fém lépcsőfokon léptem le a fagyott kavicsra.
A hőmérséklet mínusz huszonkettő fok volt.
A vasút fekete fák falát szelte át. A hó mindkét oldalon a töltéshez nyomódott. Az olaj, a fagyott fa és a fém szaga töltötte be a levegőt.
Az egyik egyenruhás férfi kinyújtotta a kezét.
– A táskát.
– Milyen célból?
– Ellenőrzés.
– Mutassa meg az írásos parancsot.
A szürke kabátos férfi átnézett rajtam az erdő felé, mintha már eltűntem volna.
Megszorítottam a pántot.
Az első egyenruhás férfi egy tiszta mozdulattal levenné a táskát a vállamról. Nem küzdelem. Nem egy vad kapkodás. Úgy bánt velem, mint egy hivatalnok, aki leveszi a kabátot a fogasról.
Felé léptem.
A második férfi elállta a lépcsőt.
Mögötte az előtér ajtaja becsapódott.
A retesz leesett.
A vonat egyszer rántott egyet, és mozgásba lendült.
Egy pillanatig nem értettem, amit láttam. A kerekek lassan forrtak, zúzó fagyot a acél alatt. Kocsi kocsi után haladt el előttem, sötét ablakok tele alvó emberekkel.
Az utolsó kocsi kilincséért nyúltam.
Már túl volt rajtam.
Sárga téglalap jelent meg a kalauz ablakában. Az arca rejtve maradt. Aztán a fény eltűnt a sötétben.
A vonat hangja elhalkult.
A sínek abbahagyták a remegést.
Egyedül voltam.
Egy dőlő betonalátét állt a sín mellett, a festéke évtizedes tél által megrepedve.
A negyvenedik kilométer Tajsettől.
A kesztyűm a ellopott táskában volt. Nem volt sapkám. A kabátomat városi őszre tervezték, nem szibériai éjszakára.
A fogaim annyira erősen csapódtak össze, hogy az állkapcsom fájt.
De az első tiszta gondolatom nem a hidegről szólt.
A papírmunkáról szólt.
Egy személyvonat nem állhatott meg egy üres sínpályán, mert három férfi udvariasan kérte. A megállás koordinációt igényelt. Egy diszpécsernek jóvá kellett hagynia. A vasúti személyzetnek utasításokat kellett kapnia. Valaki parancsot írt.
Kell lennie dátumnak.
Útvonalnak.
Aláírásnak.
Pecsétnek.
A bennem lévő nyomozó elkezdett dolgozni, mielőtt a rémült nő átvehette volna az irányítást.