**A csoda a havon – 2. Rész**

A fészer hirtelen megtelt a feszültség fojtogató levegőjével. Kint a szél továbbra is üvöltve rázta a rozsdás hullámlemezeket, de a benti csend még a vihar zaján is túlharsogott. Ceniza, a meggyötört, jégtől megkövesedett szürke kanca fájdalmasan horkantott, és patájával újra idegesen megkaparta a földet. A szalma felserkent a mozgása alatt, a szemében pedig egyszerre tükröződött a félelem és a küzdeni akarás.

Lucía Carrasco érezte, hogy a szíve a torkában dobog. A kezei még mindig remegtek a hidegtől és az elszántságtól. Egyik oldalról a fojtogató szegénység, a tizennégy hónapos magány és a férje, Mateo emléke állt, a másik oldalról pedig Ezequiel Montalvo – a környék ura, a hatalmas földek tulajdonosa – és a saját sógora, Rogelio, aki pénzért és hatalomért cserébe gondolkodás nélkül elárulta a saját családját.

– Ezequiel – mondta Lucía, és a hangja – bár eleinte elcsuklott – hirtelen acélkeménnyé vált, ahogy a fészer ajtajába lépett, elállva az utat. – Ezeket a lovakat elhagyta. Maga ítélte őket halalra a hóban. Ha az én ajtómhoz jöttek segítségért, és én adtam nekik enni abból a kevésből, ami maradt, akkor mostantól az én felelősségem, hogy életben maradjanak.

Ezequiel Montalvo gúnyosan elmosolyodott. Magas, testes ember volt, drága bőrkabátot viselt, amelyen egyetlen porszem sem akadt, és a tekintetéből sütött a birtoklási vágy.
– Édes gyermeketem – mondta mély, leereszkedő hangon, miközben közelebb lépett a hóban. – A törvény az törvény. A bélyeg a combjukon az enyém. Az állatok a tulajdonomat képezik, függetlenül attól, hogy épp egy vihar elől szaladtak el vagy sem. És ami azt illeti… – pillantott oldalra Rogelióra –, a sógorod, Rogelio úr nagyon is világosan elmagyarázta, hogy ez a földdarab hamarosan hivatalosan is átkerül az én érdekeltségembe. Szóval, ha úgy vesszük, maguk a lovak és maga a tanya is együttesen az enyémek lesznek. Miért bonyolítja ezt a dolgot, Lucía? Adja át a kulcsokat, vegye fel azt a néhány fillért, amit Rogelio kínál, és menjen a városházára a holmi jártas özvegyek segélyéért.

Rogelio előrelépett, a kezében lévő papírokat szorongatva. Az arca vörös volt a hidegtől és a bűntudattól, de a kapzsiság elnyomott benne minden emberi érzést.
– Hallgass rá, Lucía! – szólt rá a testvére nevében beszélni próbáló férfi. – Nem győzhetsz Ezequiel ellen. Nincs pénzed ügyvédre. Nincs jogod idegen lovakat tartani. Írd alá az adásvételit, és mentsd meg azt a kevés méltóságot, ami maradt neked!

Jacinto Salmerón, aki addig Ceniza mellett térdelt a szalmán, hirtelen felegyenesedett. Az öreg lótenyésztő arca ráncos volt, de a szeme tiszta és fenyegető tűzzel égett.
– Rogelio! – rivallt rá Jacinto olyan hangon, hogy a sógor hátrahőkölt. – Mateo forogna a sírjában, ha hallaná, mit művelsz a saját családod emlékével! Egy tanyát, amit a testvéred a két kezével épített, odaadsz ennek a gátlástalan gazembernek, csak mert te magad sosem tudtál elérni semmit a saját erődből?! És te, Ezequiel… – fordult a nagybirtokos felé –, te magad mondtad a kocsmában a munkásaidnak, hogy a lovak nem kellenek, mert a csikók nem fognak elég jól fialni! Lemondtál róluk! A törvény szemében az elhagyott, kitett állatok védelmet élveznek, ha egy magánszemély befogadja és megmenti őket a pusztulástól!

Ezequiel arcáról leolvadt a gúnyos mosoly.
– Öreg bolond – sziszegte –, ne játssz itt nekem a jogásszal! Hívhatod a hatóságokat, de mire a Sierra legközelebbi bírója ideér a hómezőkön keresztül, addigra ezek a lovak már rég az én istállómban lesznek, a földedet pedig elárverezik a lejárt adósságok miatt.

A feszültség a tetőfokára hágott. Lucía érezte, hogy a térde szinte megremeg a feszültségtől, de tudta, hogy ha most meghátrál, nemcsak a földjét veszíti el, hanem a lelkét is.

De ekkor – mintha a természet maga akarna igazságot tenni – Ceniza ismét horkanva felemelte a fejét, és egy olyan mély, ösztönös hangot adott ki, ami minden jelenlévő csontjáig hatolt. A fészer sarkában álló többi hét kanca – Esperanza és a többiek – egyszerre kezdték el dobogni a patáikat a földön, mintha védelmező gyűrűt akarnának vonni a vajúdó társuk és Lucía köré.

– Lucía! – kiáltotta Jacinto. – Nincs időnk velük vitatkozni! A csikó farral jön! Ha nem segítünk azonnal, mindketten meghalnak!

Lucía egy pillanatig sem habozott. Megfordult, átlépett a küszöbön, és bevetette magát a fészer homályába, hátat fordítva Ezequielnek és Rogelionak.

– Hé! Hová megy?! – kiáltott utána dühösen a földesúr, és tenni akart egy lépést a fészer felé.

De Jacinto Salmerón a kapura helyezte a hatalmas kezét, és a testével elállta az utat.
– Ha egy lépést is tesz, Ezequiel, és megzavarja az állatot vagy a lányt, szavatolom, hogy a vadászpuskám nem a levegőbe fog célozni. Maga is jól tudja, hogy a vihar idején a Sierra törvényei másként működnek. Itt az ember maga felel az életért.

Ezequiel megtorpant. Látta Jacinto szemében a hajthatatlan keménységet. Tudta, hogy az öreg nem blokkol. Összehúzta a szemét, morogva valamit a fogai között, de visszalépett a két kísérője mellé a hóba.
– Jól van – mondta gúnyosan. – Nézzük meg, hogyan veszti el mindkettőt. A lovat is meg a földet is.