**„Egy gazdag házaspár nem volt hajlandó kifizetni a nagypapámnak 6200 dollárt a házfelújításért. Ő körülnézett, elmosolyodott, és azt mondta: »Rendben van.«”**.
A nagypapám, Frank, csaknem 50 éve dolgozik asztalosként. Ő az a fajta ember, aki visszamegy egy házhoz, mert egy szekrényajtó egy nyolcadhüvelykkel alacsonyabbra sikerült. Már alig hirdet, mert szinte az összes munkája az elégedett ügyfelek ajánlásaiból származik.
Néhány hónappal ezelőtt egy gazdag házaspár fogadta fel, hogy készítsen egyedi szekrényeket, polcokat és egy hatalmas ablak alatti ülőkét a nemrég felújított házuk földszintjére.
Nagyon nagy munka volt. És rendkívül kimerítő ügyfelek voltak.
Kétszer cserélték ki a szekrénygombokat. Arra kérték, hogy építse át az egyik polcot, mert hirtelen mégis azt akarták, hogy 7,6 centimóterrel magasabbra kerüljön. Aztán meggondolták magukat a pác színét illetően, miután a nagyapa már mindent megvásárolt.
A nagyapa ugyan morogva panaszkodott rájuk vacsora közben, de mindig ugyanazt mondta:
– Fizetnek az egyedi munkáért. Én pedig egyedi munkát fogok átadni.
Minden egyes módosítást jóváhagytak. Minden mérést ellenőriztek. Minden pluszköltséget feljegyeztek. Az utolsó héten a szoba egyszerűen lenyűgözően nézett ki.
Aztán a nagyapa egyik délután felhívott, és ezt mondta:
– El sem hinnéd, mit próbált megtenni ez a két ember.
A lakástulajdonosok végigsétáltak a kész szobán, mindent dicsértek, sőt még fényképeket is készítettek, hogy elküldjék a barátaiknak. Aztán a férj félrehívta a nagypapát.
Azt mondta, hogy „túllépték a felújítási keretet”, és nem fogják kifizetni a fennmaradó 6200 dollárt.
A nagyapa azt hitte, csak viccel. De nem viccelt.
Amikor a nagyapa emlékeztette, hogy az árat írásban rögzítették, a férfi megvonta a vállát, és ezt mondta:
– Te csak egy idős asztalos vagy, aki egyedül dolgozik. Mit fogsz tenni ez ellen?
A felesége közben ott kávézgatott, mintha mi sem történt volna. Aztán hozzátette:
– Minden be van szerelve. Nem olyan, mintha csak úgy visszavonhatnád.
Állítólag ez volt az a mondat, amely megváltoztatta a nagyapa arcifejezését.
A nagypapám általában a legbékésebb ember a világon. Egyszer még egy pincérnőnek is bocsánatot kért, amiért rossz reggelit hozott ki neki. De ezúttal nem vitatkozott.
Egyszerűen csak állt ott egy pillanatig.
Ránézett a szekrényekre. Aztán a polcokra. Aztán az ablak melletti ülőkére.
És elmosolyodott.
– Rendben van – mondta.
A férj felnevetett. A nagyapa nyugodtan elpakolta a szerszámait, feltakarított a munkaterületén, és azt mondta nekik, hogy van még egy utolsó dokumentum, amit alá kellene írniuk annak igazolásául, hogy megtagadják a fennmaradó egyenleg kifizetését. Anélkül aláírták, hogy elolvasták volna. A felesége ráadásul még elégedetten el is mosolyodott, és odavetette neki:
– Látod? Így sokkal könnyebb volt, mint balhézni.
A nagyapa furcsán vidám hangulatban érkezett haza aznap este. Megkérdeztem tőle, miért nem dühös. Kinyitotta a hűtőt, vett egy sört, és ezt mondta:
– Mert holnap reggel rá fognak jönni, miért volt szükségem az aláírásukra.
Másnap reggel 7:46-kor megszólalt a telefonom. A nagyapa volt az. Már ott állt a kocsibejárónkon. És amikor megmondta, ki ül mellette a kocsiban, azonnal felkaptam a kulcsaimat…
—
*(A drámai kibontakozás és a cselekmény továbbfejtése a kért terjedelem elérése érdekében)*
A vonal másik végén, vagyis inkább a házam előtt várakozó öreg autóban nem más ült, mint Mr. Henderson, a városháza vezető jogi tanácsadója és építési felügyelője – egyben Frank nagypapa régi barátja, akinek harminc évvel ezelőtt a fél házát ingyen újította fel, amikor az ügyvéd úr gyerekei még kicsik voltak.
Gyorsan felkaptam a kabátomat, kiszaladtam a kapuhoz, és bepattantam a nagyapa kisteherautójának a hátsó ülésére.
– Jó reggelt, Frank! Jó reggelt, fiatalember! – üdvözölt minket Mr. Henderson egy széles, ördögi mosollyal, miközben a kezében tartott egy vastag, hivatalos iratcsomót. – Azt hallom, hogy ma reggel egy nagyon érdekes szerződésmódosítást kell érvényesítenünk.
A nagyapa beindította a motort, és miközben kihajtott a kocsibejárónkról, halkan felnevetett.
– Úgy van, Tom. A drága megrendelőink tegnap saját kezűleg aláírták azt a papírt, amelyben feketén-fehéren, írásban rögzítik: mivel vitás ügyünk támadt a munkadíj kifizetésével kapcsolatban, és ők hivatalosan is megtagadják a teljesítést, a beépített egyedi bútorzat, a szekrények és az ablak alatti pad nem minősül kifizetett tulajdonnak, így az továbbra is a kivitelező, azaz az én tulajdonomat képezi, amit jogomban áll bármikor visszabontani és elszállítani.
A gyomrom hirtelen egy pillanatra görcsbe rándult az izgalomtól.
– Várj csak, nagypapa… te belefoglaltattad ezt a záradékot abba a papírba, amit aláírattál velük tegnap este? Hát azt hitték, hogy az csak egy sima elszámolási elutasítás!
– Hát persze – felelte a nagyapa, és a szeme sarkában megcsillant a ravasz kis ránc. – Mindig mondtam neked, fiam: az öreg asztalos nemcsak fűrészelni tud, de a papírmunkát is ismeri. Amikor az úr azt mondta, hogy „minden be van szerelve, úgysem tudod visszacsinálni”, hát, elgondolkodtam. Valóban be volt szerelve. De apropó: az egyedi készítésű, méretre szabott faelemek, amelyek még nincsenek teljesen átadva és kifizetve, a helyi építési törvények értelmében a tulajdonomban maradnak, amíg a számlát teljesen ki nem egyenlítik. Ők maguk írták alá, hogy nem fizetnek. Tehát a jog az enyém, hogy elhozzam a portékámat.






