Az esőcseppek továbbra is vadul verték a kis norfolki diner ablakait, de a helyiségben a levegő mintha egyetlen pillanat alatt megfagyott volna. A bejáratnál álló idegen sötét kabátja még csillogott a nedvességtől, de a tekintete rideg volt és éles, mint a szike. A tenyerében felmutatott aranygyűrű – Michael Harris jegygyűrűje, a belső felébe vésett dátummal és a nevével – olyan erővel hatott Danielre, mint egy fizikai ütés.
Daniel izmai megfeszültek. A sérült térde ellenére ösztönösen fel akart ugrani a boxból, de Rex mély, torokból jövő morgása visszatartotta. A német juhászkutya szőre a hátán felborzolódott, a szemét a férfi kezében lévő gyűrűre szegezte, és a fogait villogtatva jelezte: tudja, ki az ellenség.
Emily Carter keze megremegett az asztalon. A fiatal ápolónő arca még a korábbinál is sápadtabb lett, a szájából elakadt a lélegzet.
– Ő az… – súgta Emily, és a hangja alig hallatszott a diner zúgása felett. – Ő az az ember, aki átvette a parancsnokságot a bázison a támadás utáni napon. Ő kényszerített rá, hogy aláírjam a hamis orvosi jelentéseket, és ő az, aki most el akarja tüntetni mindazt, ami még maradt.
A sötét kabátos idegen – akinek a haján átcsillant a mennyezeti neonlámpa fénye – lassan elindult a sarokbox felé. A léptei magabiztosak voltak, olyan emberek léptei, akik hozzászoktak ahhoz, hogy bárhová belépnek, az ajtók kinyílnak előttük. Nem sietett. Tudta, hogy a sarokba vagyunk szorítva.
– Kapitány Brooks – mondta a férfi, amikor odalépett az asztalunkhoz. A hangja sima volt, szinte barátságosnak szánt, de a szemeiben semmi melegség nem lakozott. – Látom, kellemes társaságra talált. Bár azt hittem, a magányos hősök nem tűrik meg maguk mellett a múlt kísérteteit.
Daniel nem válaszolt azonnal. Mély levegőt vett, a kezét lassan az asztal alatt tartotta, ahol a katonai fegyelem és a túlélési ösztön egyszerre diktálta a következő lépést. A szeme nem tévesztette szem elől a férfi ujjait.
– Ki vagy te? – kérdezte Daniel, és a hangja mély volt, mint egy lefojtott vulkán. – És hogy került hozzád ez a gyűrű?
A férfi halványan elmosolyodott, majd a gyűrűt a zsebébe süllyesztette.
– A nevem Marcus Vance ügynök, bár kétlem, hogy a katonai aktákban szerepelne a hivatalos beosztásom. Ami pedig a gyűrűt illeti, Kapitány… Michael Harris nem akart együttműködni a rendszerrel. Vannak olyan titkok a hegyek között, amelyeknek jobb, ha a homok alatt maradnak. Maga is jól tudja, milyen az, amikor a parancs az parancs.
– Parancs? – Daniel hangja felkeményedett. – Az a barátom volt! Az embereimért harcoltunk ott hátul, miközben ti odafent a bürokratikus piszkos ügyeiteket intéztétek!
– A barátja, igen – bólintott Vance gúnyosan. – De a barátja most egy olyan intézményben él, ahol nem emlékszik a saját nevére sem, nemhogy a küldetés részleteire. És ha magácska – pillantott át Emilyre – nem kezdi el turkálni a lezárt aktákban, talán mindketten békében élhetnének a kis civil életükben.
Emily felháborodva felemelkedett a székéből.
– Maga egy bűnöző! Meghamisították egy katona életét, elvették a családját, és most engem is meg akarnak hallgattatni?
Vance arckifejezése egy pillanatra megkeményedett.
– Nem hallgattatlak el, Emily. Csak elhozom, ami az állam tulajdona. Az eredeti egészségügyi dosszié. Add ide, és senkinek sem esik bántódása. Sem neked, sem a csodálatos veterán kapitánynak, akinek a térde már a saját otthonában sem bírná ki a következő futást.
A feszültség a levegőben elérte a tetőpontját. A diner többi vendége – észrevéve a bajt – lassan elhagyta a helyiséget, vagy a pult mögé húzódott. A csapos a telefonjáért nyúlt, de Vance egyetlen határozott pillantással és a kabátja alól feltűnő fegyver tokjának megvillantásával elhessegette az ötlettől.
Daniel azonban nem félt. A félelem, ami évekig kísértette a manhattani lakásban vagy a norfolki utcákon, most átadta a helyét valami sokkal tisztábbnak: a célnak. Michael él. A barátja, akit hét éve gyászolt, valahol ott van egy vidéki egészségügyi létesítményben, és arra vár, hogy valaki kihúzza a sötétből.
– Rex – mondta Daniel halkan, de olyan hangsúllyal, amit a kutya ezer alkalommal hallott a harctéren.
A német juhászkutya nem ugatott többet. Egyetlen szempillantás alatt ugrott fel a padról, és miközben Vance a fegyveréért nyúlt volna, a kutya hatalmas testével rontott rá az ügynökre. Vance a földre zuhant, a székeket felborítva, a levegőben pedig egy pillanatra elszabadult a káosz.
– Fussunk! – kiáltotta Daniel Emilynek, miközben ő maga is felállt, a sérült térdére nehezedő fájdalmat elfojtva.
Emily nem habozott. Felkapta a táskáját, amelyben az eredeti orvosi iratok lapultak, és Daniellel együtt a konyha felé vezető vészkijárat felé iramodtak. A háta mögül Vance dühös kiáltása hallatszott, miközben Rexet próbálta magáról letépni:
– Takarodjatok innen! Megkereslek titeket! Mindkettőtöket!
A zuhogó esőben találtuk magunkat a hátsó parkolóban. A rozsdás kisteherautóm ott állt a fák alatt. Daniel kinyitotta az ajtót Emilynek, majd Rex is beugrott hátra, a zihálása betöltötte a fülkét. Daniel bepattant a volán mögé, a motor felbőgött, a gumiabroncsok sikoltottak a vizes aszfalton, és mire Vance kivergődött a diner ajtaján a pisztolyával a kezében, mi már messze jártunk, a sötét, fenyvesekkel szegélyezett országút felé tartva.






