A fából készült keret egyszerre nyikordult meg és rezzent össze, amikor a fiatal nő belépett a szűk belső terébe. A teremben a levegő szinte megfagyott. Az udvarhölgyek, a nemes kisasszonyok és a palota magas rangú tisztségviselői mind egy szálig a lélegzetüket visszafojtva figyelték a jelenetet. A korábbi fojtott kuncogásoknak és gúnyos súgásoknak nyoma sem maradt; helyette egy olyan feszült, nehéz csend nehezedett a márványpadlós csarnokra, amelyet csak a kinti szél ablaküvegeken átszűrődő fütyülése tört meg.
A herceg lassan felállt a trónus alatti magasított emelvényről. Az arca teljesen kifejezéstelen maradt, ám a szemeiben ott izzott az a mély, éles figyelem, amelyet az elmúlt három év során egyetlen másik jelölt sem tudott belőle kiváltani.
Mi történt abban a pillanatban, amikor a nő átlépte a keret küszöbét?
A titokzatos faalkotmány – amelyet a herceg maga tervezett, és saját kezűleg faragott ki az erdő legöregebb, kidőlt tölgyfájából – nem egy átlagos mérőeszköz volt. Nem a derékbőséget, a magasságot vagy a klasszikus arányokat mérte, amiket a királyi udvar testőrei és szabói oly fontosnak tartottak. A keret belsejébe finoman megmunkált, láthatatlan rugók, selyemszálak és súlykiegyenlítő mechanizmusok voltak rejtve, amelyek a herceg apai nagyapja által alapított régi mechanikus céh titkát őrizték.
A szerkezet nem a test külső szépségét vizsgálta. Azt a belső tartást, az egyensúlyt, a földön megálló biztos lépést és azt a szilárd gerincet mérte, amelyre egy birodalom jövőjét rá lehetett bízni. Azok a finom, törékeny hercegnők és nemesi kisasszonyok, akik az elmúlt három évben áthaladtak rajta, mindannyian tökéletesen illeszkedtek a keret holt, üres sablonjába – de mindannyian üresek is maradtak. Olyanok voltak, mint a porcelánbábuk: szések, de ha fúj a szél, azonnal összetörnek.
Ám ez a lány – akit a többiek kezdetben kinevettek a robusztusabb alkatáért és az egyszerű ruhájáért – nemcsak hogy kitöltötte a keretet, hanem egységet alkotott vele. A fahasábok halkan megnyikordultak, majd a szerkezet belsejében egy rejtett fémretesz finoman a helyére ugrott: *kattanás*.
Ez volt az a hang, amire a herceg három hosszú éven át hiába várt.
– Hogy hívnak, te leány? – kérdezte a herceg, és a hangja – bár halk volt – betöltötte az egész hatalmas csarnokot.
A fiatal nő lassan felemelte a fejét. A zöldesbarna szemei nem tükröztek sem félelmet, sem meghunyászkodást; tiszta, bátor tekintettel nézett szembe a trónörökössel.
– Anna vagyok, felség. A déli völgyből, a kovácsmester lánya.
A király, aki eddig szótlanul, összeráncolt homlokkal ült a trónuson, hirtelen előrehajolt.
– Kovács lánya? – morgott maga elé a király, miközben a nehéz aranygyűrűjét forgatta az ujján. – Egy kovács gyermeke a királyi palotában, a trónörökös menyasszonyaként? Ez botrány! A főnemesség soha nem fogja elfogadni!
A herceg azonban nem nézett az apjára. Lassan lesétált az emelvényről, elhaladt a döbbent udvaroncok sorai között, és megállt közvetlenül a fa keret előtt, ahol Anna állt. Közelről még tisztábban látszott a különbség: Anna kezei nem voltak finomak és ápoltak; a tenyerén és az ujjain ott viselte a kemény munka, a fújtató kezelésének és a szerszámok forgatásának nyomait. A ruhája sem selyemből készült, hanem vastag, strapabíró lenvászonból, amit maga szőtt a faluja szélén álló kis műhelyben.
– Azt mondják, Anna, hogy a nőknek a palotában a szépségükkel kell ragyogniuk, mint a drágaköveknek a koronában – mondta a herceg, miközben a szemébe nézett. – De a viharban nem a drágakő tartja meg a tetőt, hanem a gerenda. Mondd meg nekem, miért jöttél el erre a próbára, amikor a faludban mindenki azt mondta, hogy ez csak a gazdagok játéka?
Anna egy pillanatig sem habozott a válasszal. A hangja határozottan és tisztán csengett a csarnokban.
– Azért jöttem, felség, mert a birodalom nemcsak a márványpalotákból áll, hanem azokból az emberekből is, akik reggeltől estig dolgoznak a földeken, a műhelyekben és a bányákban. Azt hallottam, hogy a jövő királya olyan feleséget keres, aki nemcsak a díszes ünnepségeken tud mosolyogni, de megérti a nép baját is. Ha ez a próba csak a külsőségekről szólt volna, már az első napon visszafordultam volna. De én nem a palotának jöttem megfelelni. Magamnak akartam bizonyítani.
A herceg arcán hirtelen egy ritka, meleg mosoly futott át. Az a fajta mosoly volt ez, amelyet a palotában élők szinte soha nem láttak tőle – egy olyan ember őszinte öröme, aki végre megtalálta, amit a sötétben keresett.
– A próba véget ért – fordult a herceg a trónon ülő apjához és a megdöbbent udvarhoz. – Megtaláltam azt, akit kerestem. Nem egy hercegnőt, aki a tükör előtt éli le az életét, hanem egy olyan nőt, aki képes együtt tartani ezt a birodalmat, ha a nehéz idők elkövetkeznek.
A király felállt, a szigorú vonásai megkeményedtek, de amikor látta a fia szemében azt a hajthatatlan acélt, ami a saját fiatalságát juttatta eszébe, mélyen felsóhajtott. Tudta, hogy a herceg döntését most már semmilyen udvari intrika vagy nemesi nyomás nem változtathatja meg.
– Hát legyen – mondta a király fojtott hangon. – Ha a keret kiválasztotta, és a szíved is rá szavaz, akkor legyen Anna a királyné. De tudd meg, fiam, a nehézségek csak most kezdődnek.






