A tűz lángjai vadul táncoltak a sötét égbolt alatt, vetve árnyékaikat az apacs sátrak vásznára, de a lángok ereje szinte eltörpült ama feszültség mellett, amely a tisztást uralta. Kesto főnök tekintete a papírlapra szegeződött, amelyet Roy Hatch még mindig a kezében tartott. Az öreg vezető arcáról eltűnt a szokásos acélos keménység; a bőre viaszfehérré vált, mintha magát a halált pillantotta volna meg a sötétben.
– Hogy… hol találtad ezt? – Kesto hangja megremegett. Olyan hang volt ez, amelyet senki sem hallott tőle azelőtt: egy megtört ember hangja, akit a múlt sötét szellemei kísértek évtizedeken át.
Roy lassan leeresztette a kezét, miközben a papírlap sarkai megrebbentek a hideg, sivatagi szélben.
– Az anyám hagyta rám, amikor meghalt – mondta a cowboy, a hangja mélyen kongott, mint a távoli harangszó. – Azt mondta, hogy ha valaha is Délre sodor az élet, és olyan emberekkel találkozom, akik ismerik ezt a nevet, mutassam meg nekik. Azt hittem, csak egy papírfecni a múltból. Nem sejtettem, hogy ide vezet.
Sonara érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Lépett egyet az apja felé, a tekintete cikázott a főnök és a cowboy között.
– Apám… mi van rajta? Kinek a neve az? – kérdezte, de Kesto nem válaszolt azonnal. A főnök szemei mélyen megültek a ráncos szemgödrökben, és lassan felnézett Royra, mintha most látta volna először igazán a férfi arcát, nem mint egy sebesült vándort, hanem mint valakit, aki visszatért a síri csendből.
– Nathaniel Vance – suttogta Kesto, és a név olyan súllyal nehezedett a levegőre, mintha ólomból lett volna.
Roy arcán átfutott egy keserű, fájdalmas rándulás. A név – az apja neve, vagyis az a név, amelyet alig mert kimondani, mióta elhagyta a szülőföldjét – ott lebegett a tűz felett.
– Ő volt az apám – mondta Roy halkan. – Vagyis… azt hittem, az apám. Eltűnt, amikor még gyerek voltam. Azt mondták, délre ment, hogy új életet kezdjen, de soha nem tért vissza. Ez a papír… ez az egyetlen dolog, ami megmaradt utána. Egy régi, pecsétes levél, amely egy elfeledett egyezményről szól, amit az apacs törzsek és valaki köztük kötöttek, mielőtt a katonák felégették a völgyeket.
Kesto nehézkesen előrelépett egy lépést, a csizmája megcsikordult a kavicson. A keze remegett, amikor elvette a papírt Roy ujjaitól. A papír szinte foszladozott a régi időktől, de a tinta rajta tisztán kivehető volt: egy vörös pecsét, amely egy sas szárnyát ábrázolta, alatta pedig egy kézírás, amely Kesto fiatalkori vonásait viselte.
– Nem tűnt el, fiú – mondta Kesto, és a hangja most már tisztán hallatszott az éjszakában. – Az apád nem futamodott meg. Nem hagyott cserben téged. Azért ment el, hogy megvédje ezt a földet… és megvédje a te életedet is, mielőtt a sötét erők utolérték volna.
Sonara döbbenten bámult az apjára.
– Miről beszélsz, apám? Milyen egyezményről? Soha nem beszéltél nekem Nathaniel Vance-ről!
– Mert voltak sebek, amelyeket a vér sem tudott begyógyítani, Sonara – fordult a lányához Kesto, a tekintetében mély bűntudat csillant meg. – Tizenhat évvel ezelőtt, amikor a fehérek katonái elkezdték irtani a falvainkat, és a telepesek elözönlötték a vizet adó kútjainkat, nem voltunk elegen. Egyedül álltunk a birodalom ellen. Ekkor jött el hozzánk Nathaniel Vance. Egy volt a katonák közül, egy tiszt, aki megelégelte a vért és az igazságtalanságot. Olyan titkos térképeket és dokumentumokat hozott nekünk a hadsereg terveiről, amelyek megmentették a népünket a teljes pusztulástól. De az ára magas volt. A fehérek elárulónak bélyegezték. És a saját embereik vadásztak rá.
Roy elképedve hallgatta a szavakat. Az elmúlt éveiben azt hitte, hogy az apja gyáva volt, hogy elhagyta a családját egy önző út kedvéért. Most pedig kiderült, hogy egy olyan ügyért küzdött, amelyről a fiának fogalma sem volt.
– Hol van most? – kérdezte Roy, a hangja szinte könyörgéssé vált. – Ha életben van… hol van?
Kesto mély levegőt vett, a szemei elsötétültek.
– Nem tudom, hogy él-e még. Az utolsó éjszakán, amikor átadta nekünk a pecsétet, a katonák utolérték a táborunk határában. Harcolt, hogy időt adjon nekünk a menekülésre. Elveszett a viharban, a sziklák között. Azt hittük, meghalt. De a papír, amit hoztál… ez a papír azt jelenti, hogy a küldetése nem ért véget. És most itt vagy te. Ugyanaz a sebhely a szemöldököd alatt. Ugyanaz a makacs tartás. A sors hozott el ide, Roy Hatch. Nem a véletlen.
A táborban hirtelen mély csend lett. Csak a tűz ropogása hallatszott, amint a fadarabok szikrákat szórtak a sötétbe. Tavo, aki eddig a sátor bejáratánál feküdt a pokrócok között, könyökére támaszkodva nézte a jelenetet. A sebesült lába fájdalmasan lüktetett, de a szemeiben ott csillogott a felismerés.
– Ő mentett meg engem a csapdából – mondta Tavo gyenge, de tisztán hallható hangon. – Nem is ismerte a nevünket. Mégis visszahozott a hátán a havon át. Ha az apja olyan volt, mint ő, akkor az apja nem volt áruló.






