A vihar ordítása szinte elnyomta a saját gondolataimat is. A kabin ajtajában álló Silas alakja pillanatok alatt elmosódott a fehérbe boruló, kavargó semmiben, mintha a hegy maga nyelte volna el. A faajtó nyitva maradt, és a fagyos, éles levegő azonnal betöltötte a szobát, jeges ujjakkal simítva végig az arcomon. A vaskályha pislákoló fényei kétségbeesetten küzdöttek a sötétséggel, míg a kint fortyogó hóvihar szinte eleven lényként rázta az épület gerendáit.
„Az az aukció nem volt az első alkalom, hogy láttalak, Abigail.”
A mondat ott lebegett a levegőben, mint egy baljóslatú ígéret. A fülemben még ott csengtek a szavai, miközben a kezem önkéntelenül is rándult egyet a faasztalon heverő nehéz, hideg vas kulcs felé. A puska, amit ott hagyott nekem, nem csupán egy fegyver volt; a bizalom – vagy éppen a tökéletes kiszolgáltatottság – néma szimbóluma volt.
Gyorsan behúztam és becsaptam a nehéz tölgyfa ajtót, a reteszt pedig a helyére csúsztattam. Abban a pillanatban, amint a fém a helyére kattant, a kabin belsejét elöntötte egy fojtogató, mégis biztonságos csend. A vihar moraja tompábbá vált, de a lelkemben dúló vihar csak most kezdődött igazán.
Odafordultam a függönyhöz, amely elválasztotta a szoba két felét. A túloldalról halvány gőz szállt fel: Silas meleg vizet, tiszta, puha gyapjúruhákat és szappant hagyott ott nekem. Nem akart birtokolni. Nem azért fizetett ki egy vagyonont Red Hollow főterén, hogy a rabjává tegyen, hanem… hogy megmentse. De miért? Milyen köze lehetett egy rejtőzködő, magányos hegyi embernek egy olyan lányhoz, akit a saját közössége adott el egy marék ezüstért?
Megremegő kézzel nyúltam a ruháimhoz. A nedves, átázott ing ragaszkodott a testemhez, a csuklómat pedig még mindig égette a durva kenderkötél nyoma. A függöny mögé lépve, a meleg vízbe mártottam az ujjaimat. A fájdalom éles volt, de a tisztálkodás lemosta magáról az aukciós emelvényen érzett megalázó por ladékát. Ahogy áthúztam a fejemen a Silas által hagyott száraz, illatos inget – amelynek ujjai kétszer is körbeérték a karomat –, úgy éreztem, mintha valaki más bőrébe bújnék. Egy olyan nő bőrébe, akinek mégiscsak van választása.
Kiléptem a függyöny mögül. A puska még mindig ott feküdt az asztalon. A fémcsöve fémes csillogással vetette vissza a tűz parazsának fényét.
Nem bírtam tovább a bizonytalanságot. Ha Silas az életét kockáztatta azzal, hogy kivásárolt a tömegből, majd magamra hagyott egy fegyverrel a vadon közepén, akkor jogom volt tudni az igazságot. Tudnom kellett, ki is ő valójában, és miért ismer engem.
A kabin kicsi volt, de zsúfolt. A falak mellett egymásnak támasztott hópuskák, bőrök, szerszámok és vastag faládatok sorakoztak. A sarokban egy kisméretű íróasztal állt, amelyen papírlapok hevertek szétszórva. Óvatos léptekkel – mintha attól félnék, hogy a padlódeszkák elárulnak – odamentem az asztalhoz.
A papírokra tévedt a tekintetem. Nem üres cetlik voltak. Térképek. Részletes, kézzel rajzolt vázlatok Red Hollow környékéről, a hegyi ösvényekről, a régi elhagyott ezüstbányákról… és az én családi birtokom határáról.
Az egyik papírlap azonban megragadta a figyelmemet. Egy régi, tollal vetett portré volt. Egy fiatal lány ábrázolt, akinek a szeme ugyanúgy csillogott a papíron, mint az enyém a tükörben. Alatta kézírással ez állt: Abigail Vance – 1878 tavasza.
A levegő megállt a torkomban. Ez a rajz… évekkel ezelőtt készült. Mielőtt az apám meghalt, mielőtt a falu áron alul eladta a földjeinket, és mielőtt az a pokoli aukció sorra kerített volna. De hogyan lehetséges ez? Akkoriban Silas Boone még csak egy név volt a helyi legendákban; egy vadember, akit senki sem látott a faluban.
– Azt hitted, véletlen, hogy ott voltam? – mély, morajló hang szólalt meg a hátam mögött.
Megijedve kaptam fel a fejem. Silas állt az ajtóban. A kabátját vastag hótakaró borította, a haja csatakos volt a fagyott esőtől és a széltől, de a szeme… a szeme élesebben és tisztábban égett, mint valaha. Nem zárta be az ajtót. Kívülről nyitotta ki, vagy talán vissza sem ment a viharba – talán csak a sarkon túl várta, hogy túljussak az első sokkon.
– Te… – nyeltem egy nagyot, a hangom elakadt a torkomban. – Hogy lehetséges ez, Silas? Honnan ismernél engem? Én egész életemben alig hagytam el a völgyet, te meg a hegyekben élsz…
Silas lassan lehámozta magáról a jeges, nehéz kabátját, és egy hanyag mozdulattal a sarokba hajította. Lépteivel betöltötte a szobát. Hatalmas termete ellenére olyan csendesen mozgott, mint egy ragadozó. Megállt a kályha mellett, és a tűzbe bámulva egy darabig szótlanul melegítette a kezét.
– A hegyek nem csak a holtakat őrzik, Abigail – mondta halkan, de minden szava élesen zengett a csendben. – A hegyek emlékeznek. És én is emlékszem.
– Beszélj végre érthetően! – csattantam fel, a bennem fortyogó félelem helyét átvette a düh és a kétségbeesés. – Mi közöd van nekem hozzád? Miért vettél meg? Miért vagy itt?
Silas lassan felém fordult. A vonásai kemények voltak, mint a gránit, de a tekintetében valami olyan mély fájdalom és elszántság bujkált, amitől elakadt a lélegzetem.