A mobiltelefonom kijelzője fénytelenül világított a sötét műhelyben, miközben Arthur fekete kártyája még ott pihent a terminál műanyag billentyűzetén. A pénzösszeg – az a tizennégyezer-kétszáz dollár, amit a soha el nem végzett, sőt szándékosan okozott károk helyreállításáért számláztam ki – pontban tizenkét perccel ezelőtt zárolta a számláját. A rendszerem automatikusan aktiválta a nagytételű, gyanús tranzakciókra vonatkozó biztonsági protokollt, ami azt jelentette, hogy Arthur banki applikációja most azonnali hatállyal letiltotta a kimenő utalásokat és a hitelkeretek mozgatását.

Ha Marcus jelenleg egy belvárosi ügyvédi iroda tárgyalójában ült, kezében a vagyonátruházási és gyámsági okiratokkal, amelyek érvényesítéséhez szükség volt az öregember azonnali, aktív hozzájárulására és bankszámláinak ellenőrzésére, akkor a telefonja most éppen azért rezgett meg dühösen a zsebében, mert a banki rendszer elutasította a kötelező vagyonátviteli letétet.

– Leo? – Arthur hangja megtörte a garázs mély csendjét. Megköszörülte a torkát, és a kezével a pultra támaszkodott. – Tudom, hogy ez… ez most nagyon rosszul jön. A veterán autó az életem munkája volt, de… de ha tényleg ekkora a baj a motorral, akkor kifizetem. Csak kérlek… kérlek, mondd, hogy még megmenthető. Nem akarom eladni a házat csak azért, hogy egy utolsó kört tehessek benne.

A gyomrom egy darab kőként nehezedett a rekeszizmomaomra. A kezem megremegett, miközben visszahúztam a POS-terminált, és kinyomtattam a hosszú, fehér papírszalagot. Mindenegyes milliméter, ami kiemelkedett a gépből, egy újabb hazugság volt a lelkemen. Tizenkét év hűségét, tizenkét év tiszta, becsületes barátságát rúgtam fel ebben a pillanatban. Arthur úgy nézett rám, mint egy fiára. Amikor a feleségem öt évvel ezelőtt elhagyott, és a bank el akarta árverezni a műhelyt, ez az idős úr volt az, aki szó nélkül odaállt a hitelintézet elé, és saját ingatlanát ajánlotta fel fedezetként, hogy megmentse a vállalkozásomat. És most én vágtam el a kábeleit, én öntöttem olajat a blokkjára, és én loptam el a méltóságát egy hitelkeret-fagyasztással.

– Megmenthető, Arthur – mondtam, és a hangom alig volt hallható a kompresszor halk zúgása mellett. Átnyújtottam a bizonylatot, miközben a szemébe sem mertem nézni. – Megcsinálom. De ez időbe telik. Pár napig itt kell hagynod a Mercedest. Nem engedhetem el így, életveszélyes lenne vele közlekedni.

Arthur mélyet sóhajtott, a válla leereszkedett. Nem a pénz miatt aggódott – bár a tizennégyezer dollár egy nyugdíjas számára hatalmas összeg volt, ő mindig spórolt, és volt némi tartaléka –, hanem a jármű miatt. Az a Mercedes volt az utolsó élő emlék a feleségéről; abban az autóban ült, amikor először vitte haza a kórházból a kis Marcust, ötven évvel ezelőtt.

– Rendben, fiam – mondta halkan, és a vállamra tette a kezét. A tenyere meleg volt, és ez a melegség jobban égetett, mint a legforróbb forrasztópisztoly. – Bízom benned. Mindig is bíztam. Majd gyalog leszek egy darabig, vagy felhívom Marcust, hogy ugorjon be értem…

– Ne! – vágtam rá túl hirtelen, túl élesen. Arthur meglepetten pislogott rám. Gyorsan összeszedtem magam, és igyekeztem lágyítani a hangszínemet: – Úgy értem… Marcus ma nagyon elfoglalt, nem igaz? Említetted, hogy valami fontos hivatalos ügye van a várostervezésen vagy az adóhivatalban. Ne zavarjuk ezzel. Elviszlek én a saját kocsimmal a lakásodig. Úgyis zárnom kell mindjárt a műhelyt.

Arthur tétovázott egy pillanatig, aztán bólintott.

– Igazad van. Mindig csak a terhére vagyok a fi InputDecoration-nak… Biztosan megint a papírokkal vesződik. Tudod, az a cég, amit alapított, rengeteg figyelmet követel. Okos fiú, csak néha túlságosan… nos, túlságosan célorientált.

Ahogy beszélt, a szívem szakadt meg. Arthur még mindig védte Marcust. Nem sejtette, hogy a saját fia egy hidegvérű, számító ragadozó, aki a háta mögötte egy offshore számlákból és hamis orvosi igazolásokból álló hálózatot épített ki, hogy mire az öregember észbe kap, már egy lakatlan, steril, fehér falú szobában üljön egy emlékezetkiesésekkel küzdő otthonban, miközben a vagyonát átírják a cég nevére, hogy Marcus kifizesse a luxusvilláját és a szeretője tartozásait.

Gyorsan bezártam a műhely rolóit, beültettem Arthurt a kopott kombimba, és elindultunk a lakópark felé. Az út csendesen telt. Arthur a jobb oldali ablakon át bámulta a várost, amelynek utcáit évtizedek óta ismerte. Minden sarkon volt valami emléke: itt építette a saját kezével az első garázst, amott sétált a feleségével a hatvanas években. Én meg csak vezettem, és közben a belső zsebemben lapuló telefonomat lestem, várva, hogy mikor robban fel a pokol.

És nem kellett sokat várnom.

Amikor befordultunk a lakópark utcájába, megláttam egy fekete Porsche Macant a parkolóban. Marcus autója volt. Ott állt közvetlenül a bejárat előtt, a vészvillogója ütemesen zaklatottan villogott a szürkületben. Marcus maga is ott volt: a telefonját szorította a füléhez, miközben dühösen lépkedett fel-alá a járdán, az ingujja fel volt gyűrve, az arca pedig vöröslött a dühtől.

Megálltam a kombival tőle tíz méterre. Arthur is észrevette a fiát.

– Nézd csak, ott van Marcus – mondta meglepetten az öregember, és már nyitotta is a kocsi ajtaját. – Biztosan aggódni kezdett, amiért nem értem oda a megbeszélésre. Pedig mondtam neki, hogy a szervizbe megyek…