– Nem a börtönytől féltetek, anya – mondtam hidegen, lehajolva hozzá, hogy a szemébe nézzek. – Hanem attól, hogy el kell veszítenotok a kényelmeteket. Nem érdekelt titeket az én életem. Nem érdekelt, hogy mi lett velem a fronton, vagy hogy a kislányomnak milyen élete van ebben a házban. Ti csak magatokat védtétek.

Holly odalépett hozzám, és a kis kezével megfogta a nadrágom szárát.

– Apa… ugye most már elmegyünk innen? – kérdezte, és a hangja olyan törékeny volt, mint a madár szárnya.

Simogattam a fejét.

– Igen, kicsim. Elmegyünk. És soha többé nem kell visszatérnünk ide.

Felnéztem Kennethre, aki még mindig a földön ült, és Peggyre, aki döbbenten, szótlanul állt a sarokban.

– Hívom a rendőrséget – mondtam, miközben előhúztam a telefonomat a zsebemből. – És hívom a legjobb ügyvédeket is, akiket a hadsereg vagy a polgári élet adni tud. Mindenegyes centet vissza fogtok fizetni. Minden egyes évért, amit elloptatok tőlem, és minden egyes könnyért, amit Hollynak okoztatok, felelni fogtok a bíróság előtt.

Kenneth felnézett, az arcán a megaláztatás hirtelen tiszta dühbe csapott át.

– Azt hiszed, megteheted? – sziszegte, felállva a földről. – Ez az én házam! Te csak egy semmirekellő katona vagy, aki hazajött és mindent szétrombol! Senki sem fog neked hinni!

– A bíróság majd elhinni – mondtam, és a számhoz emeltem a telefont. – Mert a dokumentum, a levél, a bélyegzők és a kék ruhába rejtett eredeti iratok most már az én kezemben vannak. És a kislányom tanúskodni fog.

A telefon képernyőjén megjelent a hívószám, de mielőtt tárcsázhattam volna, a kerti kapu kinyílt, és a helyi rendőrautó kék-piros fényei villantak fel a felhajtón.

Valaki a szomszédok közül nyilván értesítette őket, amikor Kenneth megütötte a kislányomat.

A rendőrök lassan kiléptek a kocsiból, a kezüket a tokon pihentetve, és végigmérve a feszült társaságot a kertben.

– Hallom, valami probléma van itt – mondta az idősebb rendőr, a nevét a kitűzőjén olvasva: Miller őrmester.

Megfordultam, a kezemben a kék ronggyal és a hivatalos papírral, és a tiszt felé léptem.

– Igen, őrmester úr – mondtam, és a hangom határozottan és tisztán zengett a délutáni napfényben. – Bejelentést szeretnék tenni. Okmányhamisításról, csalásról, vagyonelvonásról és kiskorú bántalmazásáról. És a gyanúsítottak ott állnak maguk előtt.

Miller őrmester a papírra nézett, majd Kennethre, aki most már sápadtan, némán állt a fűben, miközben az édesanyám zokogása töltötte be a kertet.

A nap lassan lemenőben volt, narancssárga fénybe vonva a kerítést, a füvet és a kerti parti maradványait. De a sötétség, ami eddig huszonöt éven át rákként emésztette ezt a családot, végre felszakadt. A kislányom a kezembe kapaszkodott, és én tudtam, hogy mostantól fogva semmi más nem számít, csak az, hogy végre otthon vagyunk – igazából, és örökre.