Az édesanyám ott állt a bejárat előtt, a kezét lassan elengedve a szája elől. A tekintetében ott ült az a fajta mély, fojtogató rémület, amit csak azok az emberek ismernek, akik egész életükben egy olyan titkot őriztek, amely bármelyik percben romba döntheti mindazt, amit felépítettek.

– Lewis… – ismételte meg a nevemet, és a hangja most már alig volt több egy fojtott hörgésnél. – Nem tudod, mit tartasz a kezedben. Tedd el. Kérlek, add ide nekem.

Kenneth ekkor lépett egyet előre. Az álla megfeszült, a homloka sötét ráncokba borult, de a korábbi magabiztos, fenyegető fellépése helyett most valami egészen más ült ki az arcára: a sarokba szorított vadállaté, amely érezvén a hálót, mindent egy lapra tesz fel.

– Ne hallgass rá, Lewis – szólt közbe Kenneth, és a hangja hirtelen megváltozott; lágyabbá, szinte ésszerűbbé próbálta tenni, mint aki egy tévedést akar tisztázni. – A te anyád csak az idegességtől beszél félre. Az a kék rongy… az csak valami régi kacat, amit az öreg Arlene hagyott hátra, vagy valami olyasmi, amit a kislányod talált odakint a kertben. Add ide nekem azt a csomagot. Én majd elintézem.

Ránéztem Kennethre, majd vissza a kezemben lévő kék ruhára. Az ujjaim alatt a szövet durva volt, a varrások mentén pedig ott éreztem a titkos csomókat, amelyekről Holly korábban olyan óvatosan beszélt.

– Ha ez csak egy régi kacat, Kenneth – mondtam, és a hangom jéghidegen csengett a levegőben –, akkor miért reszketed körbe ezt az egészet úgy, mintha egy éles fegyver lenne a kezemben? Miért ment el az anyám színe, mihelyt meglátta?

Kenneth nyelt egy nagyot. A torkában lévő izom rándult egyet.

– Mert nem akarom, hogy ez a hisztéria elrontsa a napot! – vágta rá, de a hangjából már hiányzott az igazi meggyőződés. – Nézz körül! A vendégek elmentek, a feleséged… – hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy a szomszédok és a rokonok maradékai a kerítés túloldaláról, vagy a kocsijaik ablakából minket bámulnak.

Holly ekkor szorosan belém kapaszkodott. A feje a hátamnak dőlt, a kicsi ujjai pedig az egyenruhám anyagát markolták.

– Apa… ne add oda neki – suttogta. – Ő… ő mindig azt mondta, hogy ha valaki megtalálja azt a kék ruhát, akkor mindenki meglátja az igazságot arról, mi történt azon a téli napon.

Megfordultam, és leguggoltam a kislányom mellé. A szeme tele volt könnyel, de most már nem a félelem, hanem a remény csillogott bennük – az a makacs, törhetetlen bizalom, amit sem Kenneth kegyetlensége, sem a család csendje nem tudott kiirtani belőle.

– Milyen igazságról beszélsz, kicsim? – kérdeztem halkan, miközben a vállára tettem a kezem.

Holly a fejét rázta, de a tekintete a kezemben lévő kék rongyra szegeződött.

– Amikor anya… vagyis amikor a nagymama elment otthonról múlt héten, és én takarítottam a padláson a régi dobozok között, mert azt hittem, ott találok valamit rólad, ami megmutatja, mikor jössz haza… akkor találtam ezt a dobozt a deszkák alatt. Kenneth bácsi ott állt az ajtóban. El akarta venni tőlem. Azt mondta, hogy ha bárkinek oda merem adni, vagy ha el merem mondani neked, hogy mi volt benne, akkor soha többé nem látsz megint. De én… én nem adtam oda. Beleragasztottam a te régi dögcéduláid tokjába, mert azt hittem… azt hittem, hogy ha nálad vannak, akkor biztonságban vagyunk.

A szavak úgy estek le a földre, mint a nehéz kövek.

Az édesanyám hangosan felsóhajtott, a kezeit a szeme elé kapta, és a kerti szék felé tántorgott, majd lezuhant rá, mintha a lábai hirtelen felmondták volna a szolgálatot.

– Beatrice! – kiáltotta Peggy, aki eddig a háttérben hallgatott, de most odasietett az öregasszonyhoz. – Szedd össze magad! Ne hagyd, hogy ez a fiú mindent tönkretegyen!

De anyám csak rázta a fejét, és a ujjai között átnézve rám meredt.

– Lewis… ha kinyitod… ha kinyitod azt a ruhát, nincs visszaút. Nemcsak Kenneth élete dől romba, hanem az enyém is. És az egész családé. Évtizedek óta ezért éltem… ezért hallgattam.

Lassan felálltam. A kék rongy ott pihent a tenyeremben. Az öltések durvák voltak, látszott rajtuk, hogy nem egy ruhaboltból származnak, hanem valami sokkal régibb, sokkal mélyebben elhallgatott dolog maradványai.

– Anya – mondtam, és a hangomban nem volt harag, csak az a végtelen üresség, amit az ember akkor érez, amikor rájön, hogy a gyerekkora, a háza, a családja egy gigantikus hazugságra épült. – Te miről beszélsz? Milyen titkot őriztetek ti ketten Kenneth-tel az én hátam mögött? Milyen titok az, ami miatt egy felnőtt ember képes lett volna eltaposni a saját unokáját?

Kenneth ekkor hirtelen megindult felém. Nem szólt semmit. Nem volt rajta az a magyarázkodó maszk, amit eddig viselt. A szemeiben ott izzott a tiszta panik és az erőszak, az a megállíthatatlan düh, amivel huszonéves koromban is rettegésben tartotta a házat, ha valaki az útjába állt.

– Add ide azt, te hálátlan kölyök! – üvöltötte, és a kezét a torkom felé nyújtotta, hogy kitépje a csomagot a tenyeremből.