—

A napfény már magasan járhatott, amikor a konyha felől megérkezett a jól ismert, nehéz bakancsok dobogása. Oleg hazaért az útról.

A kulcs megfordult a zárban, a nehéz utazótáska pedig tompa puffanással esett a padlóra az előszobában. Oleg fáradtan, borostás arccal lépett be a konyhába, a szeme alatti sötét karikák elárulták, hogy az elmúlt negyvennyolc órában alig aludt valamit a kamion volánja mögött.

Megállt az ajtóban.

Én a konyhaasztalnál ültem, egy bögre fekete kávéval a kezemben. Polina pedig – aki általában tizenegyig ki sem jött a szobájából szombatonként – ott állt mellettem, és épp a pirítóst vette ki a kenyérpirítóból.

Oleg pislogott egyet, mintha hitetlenkedne. A tekintete vándorolt rajtunk: a megterített asztalon, a kávé gőzén, és a mi nyugodt, békés arcunkon.

– Mi… mi folyik itt? – kérdezte rekedt hangon, és a kezével a tarkójára nyúlt. – Rossz lakásba jöttem haza?

Polina elmosolyodott – egy olyan igazi, tiszta mosollyal, amit az elmúlt években szinte el is felejtettem, hogy képes felvenni –, átnyújtott egy csésze kávét az apjának, és azt mondta:
– Apa, ülj le. Beszélnünk kell arról, hogy idén nyáron hova megyünk nyaralni. Mert Zhanna szerint Magyarországon is van tengerpart, csak kicsit jobban kell keresni.

Oleg döbbenten nézett rám, a szemeiben megcsillant a megkönnyebbülés és a hálás könnyek keveréke. Letette a táskáját, odalépett hozzánk, és mindketten átölelt bennünket.

A lakás nem lett hirtelen tökéletes. Anton még mindig beteg volt, a pénzszűke nem múlt el, a fizika tesztek pedig még mindig vártak ránk. De az éjszakai vihar után a levegő végre tiszta volt. És amikor Polina a fülbevalóját megigazítva leült velünk reggelizni, tudtam, hogy bár nem én vagyok a biológiai anyja, mégis… otthon vagyunk.