– Az igazi anyám… – folytatta Polina, és a szemei hirtelen a múlt felé révedtek, oda, ahová én sosem nyerhettem belépést, hiszen Oleg előző élete előttem mindig egy lezárt, fájdalmas fejezet maradt. – Ő olyan volt, mint egy tavaszi vihar. Hangos, színes, szórakoztató, aztán… aztán egyszercsak eltűnt. Amikor elment, nyolcéves voltam. Emlékszem a parfümjére. Meg arra, hogy sosem főzött, de mindig volt nálunk marcipán. Azt hittem, hogy egy nap visszajön. Azt hittem, hogy a hiánya valamilyen átok, amit nekem kell viselnem.
Felé nyújtottam a kezemet, de félúton megálltam. Nem akartam megérinteni. Nem akartam sajnálatot mutatni, mert a sajnálat mindent elrontott volna. Csak hallgattam.
– Aztán te jöttél, Zhanna – nézett rám egyenesen, és a tekintetében most nem volt düh. Csak egy olyan felnőttes kimerültség, ami egy tizenöt éveshez egyáltalán nem illett. – Te nem hoztál marcipánt. Te nem fújtál drága, édes parfümöt. Te mosószereket vettél, meg C-vitamint, meg füzeteket, meg azt a kurva sok gyógytornászi füzetet Antonnak. Te csendes voltál, és fáradt. És én… én gyűlöltelek érte. Mert amíg te itt voltál és csináltad a dolgod nap mint nap, addig én rájöttem, hogy az igazi anyám soha többé nem fog visszajönni. Te voltál a bizonyíték arra, hogy az életem törött. És én rajtad vertem el a port azért, mert te maradtál, miközben ő elment.
A mellkasom összeszorult. A budapesti lakások vékony falai, a Zuglóra jellemző régi, hetvenes évekbeli panelhangulat – a csövek ketyegése, a szomszéd rádiójának tompa moraja – mind elhalkultak. Ott álltunk egymással szemben, két nő, akik ugyanazt a férfit és ugyanazt a sérült kisfiút szerették a maga módján, de eddig csak a sebekkel tudták ezt kimutatni.
– Nem vagy törött, Polina – mondtam halkan, és a hangom végונה remegés nélkül szólt. – De az életed sem tökéletes. És az enyém sem az. Nem kell, hogy szeress. Nem is kértem ezt tőled soha. De abban a pillanatban, amikor te éjszaka a szőnyegen ülsz, és Antonnak válogatod a kockákat, meg amikor én este lemegyek a patikába a gyógyszerért… mi egy csapat vagyunk. Akkor is, ha mindketten legszívesebben elmenekülnénk innen.
Polina lehajtotta a fejét, és hirtelen elnevette magát. Egy olyan rövid, kesernyés nevetés volt ez, amit a fiatalok szoktak hallatni, amikor rájönnek, hogy nincs tovább menekülés a felnőttség elől.
– Azt hitted, hogy nem tudom a fizika tesztről? – kérdezte hirtelen, oldalra billentve a fejét.
Meglepődtem.
– Hogy miről?
– Hogy az igazgatónál voltál két napja. A portás lány mondta el Julinak, Juli meg nekem. Azt hitted, apunak nem mondtad el, és én nem tudom. De tudtam. Azért ugrottam össze veled tegnap, mert… mert féltem. Nem akartam, hogy te is azt hidd, hogy teljesen használhatatlan vagyok. Csak… mindenki mást vár tőlem. Az iskolában azt, hogy kitűnő legyek, apu azt, hogy csendes és jó kislány, te meg azt, hogy ne okozzak plusz gondot mellette, hogy Anton…
Elhallgatott. A torkán akadt a szó.
– Anton a tiéd is – mondtam határozottan. – Nem csak az enyém. És sosem volt teher. Ne mondj ilyet.
– De az! – csattant fel hirtelen, és a hangja megremegett. – Az egész életünk erről szól! Hogy Anton lába nem hajlik eléggé, hogy apu megint elmegy egy hétre a kamionnal, hogy te megint túl fáradt vagy ahhoz, hogy egyenesen állj! Mikor van itt hely nekem, Zhanna? Mikor kérdezi meg valaki, hogy *én* hogy vagyok?
A kérdés úgy vágódott be közénk, mint egy villám a nyári viharban.
Igaza volt. Teljesen igaza volt.
Az elmúlt tíz évben a túlélésre rendezkedtünk be. Olyanok voltunk, mint egy katonai alakulat egy ostromlott várban: minden adag kenyér ki volt számolva, minden óra be volt osztva, és a gyengédségre egyszerűen nem maradt költségvetés. Elfelejtettük, hogy van egy tizenöt éves lányunk is, akinek nemcsak füzetekre meg fülbevalóra van szüksége, hanem arra is, hogy valaki néha rá is nézzen, és megkérdezze: *„Hogy vagy ma?”*
Odaléptem az ágyhoz, leültem a szélére, és átkaroltam a vállát.
Polina először megfeszült – a megszokott védekező reflex –, de aztán lassan elengedte magát. A feje a vállamra hajtott, és a testén átsuhanó görcsös remegés lassan átváltott egy csendes, mély szippantásba. Nem hangosan zokogott, mint egy kisgyerek. Úgy sírt, ahogy a felnőttek szoktak, amikor végre lepakolják a tízéves terhet a hátukról.
– Sajnálom – suttogtam a hajába. – Sajnálom, hogy nem vettem észre.
– Én meg sajnálom a fülbevalót – mormolta a vállamba fúrt arccal. – Imádom. Csak… sosem mertem megköszönni, mert féltem, hogy ha egyszer kedves leszek hozzád, akkor kiderül, hogy tényleg te vagy az anyám, és akkor végleg el kell temetnem a régit.
– Az igazi anyádat senki sem veheti el tőled, Polina – mondtam, miközben a kezemet a hátára simítottam. – Ő is része annak, aki vagy. De én itt vagyok. És holnap reggel… holnap reggel csinálunk egy olyan reggelit, amit mindketten utálunk, de legalább együtt esszük meg.
Polina elmosolyodott a vállamon. A sírás lassan elült, és a szobában újra feltámadt a normális, emberi csend.






