– Milyen volt a találkozó a városban? – kérdezte, miközben a tésztát nyújtotta.
– Unalmas – mosolyogtam rá, miközben levettem a kabátomat. – Pontosan olyan, amilyennek lennie kell. A számok rendben vannak.
Joelle nevetett. – Nálad mindig a számok jönnek először.
– Először a számok – bólintottam. – Utána a papír.
– És az érzelmek? – kérdezte, félig mosolyogva, a kezét megtörölve egy konyharuhában.
Odaléptem hozzá, és megöleltem. Szorosan, ahogy egy anya öleli a lányát, akit megvédett a világ legrosszabb viharaitól.
– Az érzelmek most következnek – suttogtam a hajába.
És miközben kint lassan lement a nap, tudtam, hogy a történetünk végre egy olyan fejezethez ért, amit már nem mások írnak. A toll a mi kezünkben volt. És az elkövetkező oldalak tele lesznek békével, igazsággal, és ami a legfontosabb: egy olyan családdal, ami valódi.






