Vivien a mikrofonba kapaszkodva fuldoklott a dühtől és a szégyentől.
– Georgina, kérlek – fordult a leendő nászasszonya felé, a hangja kétségbeesett, vékony sipítássá vált. – Ezek az emberek őrültek. Ez a nő egy hazug. Soha életemben nem hívtak Brennek.
Georgina Fairbanks egy hosszú, kimért pillantást vetett Vivien nyakára, pontosabban a behorpadt ezüst medálra. Aztán lassan, minden sietség nélkül megfordult.
– Azt hiszem, eljött az ideje, hogy távozzam – mondta Georgina, olyan hangerővel, hogy mindenki tisztán hallja. – Azt hiszem, a fiamnak és Blairnek is lesz mit megbeszélniük ma este. Sok szerencsét, Vivien. Vagy… bárki is vagy.
Georgina Fairbanks távozása olyan volt, mintha valaki kihúzta volna a dugót. A kertiklub hölgyei, akik számára a társadalmi státusz és a botránymentes élet jelentette a mindenséget, hirtelen rájöttek, hogy egy szélhámos partiján vesznek részt. Suttogás, táskák csatolása, és a székek kaparászása jelezte, ahogy a nők tömegesen kezdtek elszivárogni. Senki sem akart egy fotón szerepelni a „Wexcom Garden Club új elnökével”, akit épp most lepleztek le.
Mialatt a vendégsereg menekült, a költöztetők sorban hozták ki a házból Joelle megmaradt dobozait. Az utolsó tétel volt a legfontosabb. A rendőr kíséretében hozták ki a háromszög alakú, nehéz tölgyfa tokot. A lányom apjának temetési zászlaját.
Amikor Joelle meglátta a zászlót, a válla egy pillanatra megereszkedett, és egyetlen könnycsepp gördült le az arcán. Abe, aki végig némán és tiszteletteljesen állt a Rolls-Royce mellett, odalépett, és óvatosan átvette a tokot a költöztetőtől, majd a hátsó ülésre helyezte, mintha egy ereklye lenne.
Bennett, látva, hogy az élete, a házassága és a családja társadalmi pozíciója percek alatt omlik össze, kétségbeesetten próbált menteni valamit. Odarohant hozzám.
– Kérem… Amelia, ugye? Kérem, mondja meg Joelle-nek, hogy ez csak egy hatalmas hiba volt! Apám… apám meg fog ölni, ha ez kiderül. Az elnöki kinevezésem… a cég…
Ránéztem erre a fiúra. Mert hiába volt harminckét éves, csak egy gyáva, gerinctelen fiú volt, aki elhitte az anyja meséit, és ellopta a saját felesége pénzét.
– A te házad, Bennett – mondtam, idézve a saját szavait, amiket a lányomnak mondott –, úgy tűnik, nincs rendben. A bíróságon találkozunk.
Beültünk az autóba. Abe finoman, szinte hangtalanul csukta be az ajtót. Ahogy a sötétített ablakokon keresztül visszanéztem, láttam Vivient, amint a kiürült sátor alatt, az elhagyatott asztalok között áll, a keze még mindig a nyakában lévő medált szorongatja. A látszatvilága apró szilánkokra tört.
Az út hazafelé csendes volt. Joelle a zászlós tokot az ölében tartotta, és az ujjával lassan végigsimított a sima tölgyfán.
– Anya – szólalt meg halkan, miután kiértünk a városból, és a táj átadta helyét a zöldellő mezőknek. – Ki az a Bren?
Hátradőltem a kényelmes bőrülésen, és egy mély levegőt vettem. Harminc éve nem beszéltem erről senkinek. A férjem tudta, mielőtt meghalt, de Joelle sosem találkozott az anyai ág rokonaival. Nem véletlenül.
– Vivien Langford igazi neve Brenda Kavanage – kezdtem a történetet, és a szavak furcsán, rozsdásan hagyták el a számat. – A féltestvérem.
Joelle szeme elkerekedett. – A féltestvéred? Ő a nagynéném?
– Genetikailag igen. De soha nem volt a családom. Egy apró, lepusztult lakókocsiparkban nőttünk fel Ohio keleti részén, a rozsdaövezet szívében. Az apánk egy erőszakos alkoholista volt, az anyánk pedig egy csendes, megtört asszony, aki takarításból próbált minket eltartani. Bren… ő mindig is gyűlölte a valóságot. Gyűlölte, hogy szegények vagyunk. Gyűlölte a nevét, a ruháit, a származását. Nem dolgozni akart, hogy kitörjön, hanem hazudni.
Kinéztem az ablakon. Az emlékek, amiket évtizedekre elzártam, most élesen törtek a felszínre.
– Tizennyolc éves volt, én tizenöt. Anyánk abban az évben halt meg rákban. Az egyetlen dolog, ami utánunk maradt, egy olcsó, behorpadt ezüst medál volt, amit egy bolhapiacon vett 3,99 dollárért. Anyánk nekem adta, mielőtt elment. A temetés másnapján Bren eltűnt. Ellopta a megtakarított pénzemet, amit nyári munkával kerestem, és magával vitte a medált. Azt hittem, soha többé nem látom.
– És hogyan lett belőle Vivien Langford? – kérdezte Joelle, teljesen lenyűgözve a történettől.
– Megváltoztatta a nevét. Azt hiszem, elköltözött délre, megszabadult az akcentusától, és kitalált magának egy múltat. Beleházasodott a Langford családba, akik elég gazdagok voltak ahhoz, hogy ne tegyenek fel túl sok kérdést egy szép, de titokzatos múltú lánynak. Ő a megtestesült hazugság, Joelle. Minden, ami körülötte van – a kerti klub, a teapartik, a rátartiság –, csak egy páncél, amivel elrejti azt a kislányt Ohióból, aki ellopta a saját anyja nyakláncát.
– Ezért gyűlölt engem a kezdetektől fogva – suttogta a lányom, ahogy a darabkák a helyükre kerültek. – Amikor Bennett bemutatott minket… tudta, ki vagyok?
– Nem hiszem, hogy azonnal tudta volna. Én Amelia vagyok, férjhez mentem, megváltozott a nevem, te pedig Joelle vagy. Soha nem voltunk a nyilvánosság előtt olyan szinten, hogy felismerjen. De a puszta tény, hogy nem voltál hajlandó játszani az ő elitista, sznob játékát, valószínűleg idegesítette. Aztán amikor meglátott engem azon a szombat reggelen, kócosan, smink nélkül, egy egyszerű pulóverben… valószínűleg meglátott bennem valamit a múltjából. Az egyetlen védekezése az volt, hogy letámadott.






