A fagyos levegő beáramlott a füstölő nyitott ajtaján, és azonnal jégkristályokká változtatta a bent gomolygó, sűrű fehér gőzt. Az öregember, Amos – akinek mély ráncai közé évtizedek viharai írták bele a tapasztalatokat – megremegett, nem a hidegtől, hanem attól a felismeréstől, ami a szeméből sugárzott.

A füstölő belső terében a faszén és a hizlalt bükkfa parazsa szinte teljesen kialudt. A húsrudak, amelyeknek éjszakára aranylón barnulva kellett volna száradniuk, élettelenül lógtak a kampókon, nedvesen és ridegen. Ha a tűz meghal, a sózott és fűszerezett hús megromlik a hideg ellenére is, mielőtt a füst átjárná a rostokat. És ha a hús elvész, a család nem éli túl a fekete tölgyvidék téli hónapjait.

– Hogyhogy kialudt? – kérdezte a hatalmas hegyi asszony, Martha, miközben nehéz, de meglepően gyors léptekkel a füstölőhöz sietett. Az arca eltorzult a bosszúságtól és a hirtelen rátörő aggodalomtól. – Én magam raktam meg tölgyfával meg cseresznyefa-forgáccsal tegnap szürkület előtt. Ennek tizenkét órán át fűtenie kellett volna!

Amos mélyen beleszippantott a füstölő levegőjébe, majd a fejét csóválta, miközben a szakálláról lepergett egy csomó fagyott hó.

– Ez nem magától aludt ki, Martha – mondta halkan, de a hangja éles volt, mint a hegyi patak köve. – Nézd csak a hamut a tűztér alján. Valaki eloltotta. Vagy vízzel, vagy szándékosan kitúrta a parazsat, amíg mi a disznóvágás utáni vacsorát készítettük a konyhában.

A küszöbön álló hegyi férfi, a széles vállú Caleb – akinek a neve és múltja korábban már több vihart is megélt a völgyben – azonnal előrelépett. A nehéz, szőrmével szegett mellénye megfeszült, ahogy behajolt a füstölő alacsony ajtaján. A kezével beletúrt a hamuba. Az ujjai feketék lettek a kormos földtől, de az érintése nyomán a hamu még nedves volt.

– Friss víz – állapította meg Caleb, és a hangja olyan sötét lett, mint a viharfelhő a gerinc felett. – Valaki szándékosan leöntötte a tűzteret. És nem órákkal ezelőtt. Nem sokkal azelőtt, hogy észrevettük volna a füst hiányát.

A kinti havazás eközben fokozódott. A szél fütyülve csapott le a fenyvesek ágai közé, és a hóesés lassan eltakarta a lábnyomokat a füstölő és a főépület közötti udvaron. Ha volt is idegen a portán, a természet gyorsan eltüntette a nyomait.

Martha átkarolta a mellkasát a vastag kötény alatt. A szemei nem a félelemtől, hanem a haragtól szikráztak. Egy hegyi asszony könnyen sírva fakadhatott volna egy ilyen veszteség látványán, de Martha nem olyan fából faragták. Ő az appalachi vadonban született, és ott is nőtt fel, ahol a gyengeség a halállal volt egyenlő.

– Nem volt idegen a kerítésen belül ma délután óta – mondta Martha, miközben a tekintete végigpásztázta a családot, akik most mind oda gyűltek a füstölő köré. A fiak, a menyek, unokák – mindannyian ott álltak a hidegben, kabátokba burkolózva, a leheletük fehér gőzként gomolygott. – Senki sem jöhetett fel a völgyből a fagyos sár és a hó miatt. Ha ez nem külső kéz műve volt… akkor valaki innen, a saját házunkból tette.

A csend, ami a szavai után következett, nehezebb volt, mint a hegyeket borító hóréteg.

Amos felnézett a fiára, Caleb-re. A két férfi szempillantása összetalálkozott. A családon belüli bizalmatlanság gondolata olyan volt, mint egy mérgezett nyíl; senki sem akarta kimondani, de mindenki érezte a hegyvidéki törvények könyörtelen súlyát.

– Nem innen való volt – morogta Caleb, miközben a tekintete a füstölő hátulsó szellőzőnyílása felé tévedt. A kis fatuskó, ami a szellőzőt zárta, félre volt tolva. – Nézzétek azt a rést. Egy felnőtt ember nem férne át rajta, de egy vékonyabb fiú… vagy valaki, aki pontosan ismerte a portánk elrendezését.

– Kinek állna érdekében elpusztítani a téli készletünket? – kérdezte Martha egyik menye, Sarah, akinek a hangja remegett a hidegtől és a félelemtől. – Ha nincs hús, éhen halunk, mielőtt a tavasz megolvasztaná a havat a patakmederben!

– Nem feltétlenül az éhhalál a céljuk, Sarah – mondta Amos, miközben lassan felállt, és a botjára támaszkodva körülnézett a havasudvaron. – Van a völgyben egy ember, aki már régóta pikkel ránk. Isten tudja, hányszor próbálta elvenni a földünket, de a törvény mindig nekünk adott igazat. Ha nem tud minket jogilag tönkretenni, akkor megpróbálja más módon. A tél a legjobb szövetségese.

– A Mercer-falka – mondta Caleb a fogai között szisszenve. Emlékezett a névre. A múlt árnyai soha nem maradtak messze a hegyektől. Bár ő maga is egy Mercer volt a felesége révén, vagy inkább a rokonai… nem, itt a lenti völgyben élő Miller-családra gondolt, akikkel évtizedek óta tartott a viszály a vízjogok és a legelők miatt. Millerék soha nem bocsátották meg, hogy a fiaik elbuktak a bíróságon.

– Millerék emberei nem mernek feljönni ide ilyen hóban – vágta rá Martha határozottan. – Ők puhányok. A városi kocsmában isszák a tiszta whiskey-t, miközben mi a fagyban fáradozunk. De valaki mégis itt járt. És ha nem Millerék voltak, akkor ki?