Azonban mielőtt még Vanessa megparancsolhatta volna a biztonságiaknak, hogy dobjanak ki minket, a tölgyfa ebédlőajtó hirtelen kitárult. A folyosóról a nehéz, határozott léptek zaja hallatszott. A háromszázhúsz négyzetméteres helyiségben azonnal fojtogató csend lett.
Maga Luca Moretti lépett be.
A harminchét éves maffiafőnök sötét, méretre szabott öltönyt viselt, az inggallérja makulátlanul fehér volt, de az arcán ott ült az a fagyos, könyörtelen kifejezés, amitől a vármegye alvilága is rettegett. A kezében egy iratmappát tartott, de ahogy belépett, a tekintete azonnal megakadt a sarokban álló idős asszonyon és a könnyeivel küzdő rajtam.
A mozdulatai egy pillanatra megmerevedtek.
– Rose? – mondta Luca, és a hangja – amely egyébként mindig acélkeményen csengett – most hirtelen megbicsaklott. – Mi… mi keres itt?
Vanessa azonnal előrelépett, a szokásos mézes-mázos, elragadtatott mosolyát húzva az arcára, és lágyan megérintette Luca karját. – Ó, drágám, de jó, hogy megjöttél! Épp most próbáltam elmagyarázni Mrs. Bennettnek, hogy a mai este a mi eljegyzésünkről és a jövőnkről szól, nem pedig a régi családi drámákról. Az Emily nevű bejárónőnk megint túllépte a hatáskörét, beinvitálta ide, ahelyett, hogy kitessékelte volna. De ne aggódj, az említett kisasszonyt már ki is rúgtam, a mamát pedig…
– Fogd be a szádat, Vanessa – mondta Luca.
A hang nem volt hangos. Suttogás volt. De olyan fagyos és mély suttogás, amelytől még a levegő is megfagyott a teremben.
Vanessa pislogott egyet, a mosolya ott fagyott meg az arcán. – Mi… mi a baj, kedvesem? Én csak a te érdekeidet védem…
Luca meg sem fordult felé. A tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le az idős asszonyról, aki most remegő lábakkal, lehajtott fejgyel állt a szatyrát szorongatva. A maffiafőnök lassan odasétált Rose-hoz, letérdelt a kövezetre – pontosan úgy, mint egykor a szülei sírjánál –, és két kezébe vette a néni meggyötört, ráncos ujjait.
– Anya… – suttogta Luca, és a hangja végtelen fájdalommal teli volt. – Miért jöttél ide így, egyedül? Miért nem hívtál fel engem közvetlenül?
Rose szeme megtelt könnyel. – Hívtalak, kisfiam… de Vanessa azt mondta, hogy te már nem akarod látni a családot. Azt mondta, hogy Noah érdeke az, hogy ne zavarjuk a ti új életeteket. Azt mondta, hogy cserébe megígéred, elhozod őt hozzám egyszer… de az a „egyszer” már catorze hónapja nem jött el.
A teremben a csend olyan mélyé vált, hogy a falióra ketyegését is tisztán lehetett hallani.
Luca feje lassan megfordult. A tekintete, amellyel Vanessára nézett, nem evilági volt. Az nem egyszerű harag volt; az a tiszta, pusztító pokol tüze volt.
– Tizennégy hónap – ismételte meg Luca a szavakat, és a hangja egyre mélyebbé vált. – Tizennégy hónapja tiltod el a fiamat az anyai nagyanyjától? Tizennégy hónapja hazudsz nekem arról, hogy Rose nem akarja látni az unokáját?
Vanessa arca hirtelen halálfehér lett. A drága sminkje szinte leolvadt a verejtéktől. – Luca! Hallgass meg! Ez… ez az egész csak félreértés! Az idős asszony már nem stabil, öntelt dolgokat beszél! Hát én csak azt akartam…
– Azt akartad, hogy senki ne emlékeztessen Catherine-re? – vágta közbe Luca, miközben lassan felállt. A magas, impozáns alakja teljesen elborította a fényeket. – Azt hitted, hogy ha kitörlöd a múltat, ha elüldözöd a családomat, akkor te leszel itt az úrnő?
– Én vagyok a menyasszonyod! – visította Vanessa, elveszítve minden álszent nyugodtságot, a hisztéria teljesen eltorzította az arcát. – Hozzám mész feleségül hat hét múlva! Nem parancsolhatsz így nekem egy idős bolond miatt!
Luca ekkor lassan a bal kezére nézett. Az ujján ott csillogott a hatalmas gyémánttal díszített eljegyzési gyűrű – az a gyűrű, amit saját kezűleg húzott fel Vanessa ujjára néhány héttel ezelőtt.
A férfi odalépett Vanessához, és mielőtt bárki megmozdulhatott volna, egyetlen határozott mozdulattal lehúzta a gyűrűt a nő ujjáról.
– Az eljegyzésnek vége, Vanessa – mondta Luca jéghideg nyugalommal. – A gyűrűd itt marad. A holmidat pedig öt perc múlva kidobják a kapun túlra. Takarodj a szemem elől.
– Ezt nem teheted meg velem! – ordította Vanessa, és hisztérikusan csapkodni kezdte a levegőt. – Megbánod ezt, Luca Moretti! Senki sem bánthat így engem!
De Luca testőrei már ott is voltak; két hatalmas, fekete öltönyös férfi ragadta meg a sikoltozó nőt, és szó nélkül, kíméletlenül kirángatták a teremből, a nehéz tölgyfa ajtó pedig hangos csattanással záródott be mögöttük.
Amikor a zaj elhalkult, Luca visszasétált az idős asszonyhoz. Újra letérdelt elé, átölelte a vállát, és a könnyeivel küzdve így szólt: – Sajnálom, anya. Annyira sajnálom. De ígérem: a fiam holnap reggel otthon lesz nálad, és soha többé nem telik el úgy nap, hogy ne láthass bennünket.
Rose a könnyeim között elmosolyodott, és megsimogatta a férfi arcát.
Aztán Luca felém fordult. A tekintetében ott csillogott a megkönnyebbülés és a mély tisztelet. – Emily – mondta halkan. – Köszönöm, hogy emberséges maradtál, amikor mások elfelejtették, mit jelent az. A pozíciód itt biztonságban van… sőt, holnaptól a kúria főgondnoka leszel, ha elvállalod.