– Nos? – kérdezte Vanessa, miközben keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. – Mit mondott a nagy hatalmú Eleanor? Börtönbe akarsz záratni a saját fiad feleségét egy nyomorult felújítási engedély miatt?
Lassan lecsuktam a laptopom fedelét. A kattanás éles visszhangot vert a csendes dolgozószobában. Nem válaszoltam a provokációra. Tudtam, hogy pontosan erre vár: egy hangos vitára, egy érzelmi kitörésre, amelyet később felhasználhat ellenem Julian előtt, bizonyítva, hogy én vagyok a megkeseredett, rugalmatlan anyós, aki képtelen örülni a fiatalok sikereinek.
– A beszélgetésnek mára vége – mondtam egyszerűen, és felálltam az íróasztal mögül. – Mindketten fáradtak vagyunk. Holnap folytatjuk.
– Martha, várj – lépett előre Julian, a hangjában könyörgés bujkált. – Ne csinálj ebből jogi ügyet. Kérlek. Beszéljük meg most! Vanessa hibázott, elismerem, de csak jót akart. A vidéki ház évek óta üresen állt, csak vitte a pénzt. Mi megpróbáltunk értéket teremteni belőle.
Megálltam az ajtóban, és ránéztem a fiamra. Arra a férfira, akit Thomas és én minden szeretetünkkel és munkánkkal felneveltünk, akinek kifizettük az egyetemi tanulmányait, akinek segítettünk megvenni az első lakását, és aki most itt állt előttem, és azt kérte, hogy hunyjak szemet egy bűncselekmény felett a családi béke érdekében.
– Nem értéket teremtettetek, Julian – feleltem halkan. – Hanem adósságot és jogi kockázatot az én nevemben. És mindezt a hátam mögött. Jó éjszakát!
Kimentem a dolgozószobából, felmentem az emeletre a saját hálószobámba, és bezártam magam mögött az ajtót. Nem kulccsal – soha nem kellett bezárkóznom a saját házamban –, de a csendes határozottság, amellyel elhagytam őket, éppen olyan hatásos volt. A laptopot betettem az éjjeliszekrényem fiókjába, mellé tettem a mappát, amelyben a vidéki ház dokumentumait tartottam, majd leültem az ágy szélére.
A vidéki ház nem csupán egy ingatlan volt a portfóliómban, ahogy Vanessa szerette nevezni. Az volt a hely, ahová Thomas-szal minden nyáron elmenekültünk a város zaja elől. A tornác korlátját még Thomas csiszolta le és festette újra két évvel a halála előtt. A kertben lévő hatalmas tölgyfa alatti padot együtt választottuk ki egy helyi asztalosnál. Amikor Thomas meghalt, nem voltam képes azonnal visszamenni oda, de eszem ágában sem volt eladni, és végképp nem akartam kiadni vadidegen turistáknak hétvégi bulikra vagy nyári vakációkra.
Vanessa azonban másképp látta. Hat hónappal ezelőtt, egy vasárnapi ebédnél vetette fel először az ötletet. Akkor még csak udvarias javaslatnak tűnt: „Martha, az a ház csak áll ott üresen. Ha felújítanánk a konyhát és a teraszt, prémium áron kiadhatnánk a nyári szezonban. Juliannel szívesen átvállalnánk a menedzselését.”
Én akkor világosan nemet mondtam. Elmagyaráztam, hogy a ház még túl friss emlékeket őriz, és nem állok készen arra, hogy idegenek járkáljanak benne. Vanessa bólintott, mosolygott, és témát váltott. Azt hittem, ezzel lezártuk a dolgot.
Tévedtem.
Másnap reggel, amikor lementem a konyhába, a ház szokatlanul csendes volt. Julian és Vanessa már elmentek – valószínűleg még korán reggel, hogy elkerüljék a találkozást. A konyhapulton egy rövid üzenet várt Julian kézírásával: *„Anya, bementünk a városba, este beszélünk. Kérlek, ne tegyél semmi elhamarkodottat. Szeretlek.”*
Összehajtottam a papírt, és a szemetesbe dobtam. Nyolc órakor már az autómban ültem, és Eleanor irodája felé tartottam.
Eleanor már várt rám. Két csésze friss kávé gőzölgött a tárgyalóasztalon, mellette pedig egy sárga jegyzettömb és egy toll. Miután leültem, kinyitottam a laptopomat, és megnyitottam a kivitelezőtől kapott e-mailt, amelyben a számlák és a jóváhagyott tervek szerepeltek.
Eleanor szemüvegét az orrára tolva hajolt a képernyő fölé. Percekig némán görgette a dokumentumokat, időnként jegyzetelt valamit a tömbjébe. Amikor végzett, hátradőlt a székében, és komoly arccal nézett rám.
– Martha, ez sokkal rosszabb, mint gondoltam – mondta lassan. – Nemcsak arról van szó, hogy Vanessa aláírta a nevedet a kivitelezési szerződésen. Nézd meg ezt a mellékletet.
A képernyőre mutatott, egy olyan PDF-fájlra, amelyet előző este a nagy izgalomban nem is nyitottam meg teljesen.
– Ez egy hitelszerződés-tervezet és egy vállalkozói jelzálogjog-bejegyzési kérelem – magyarázta Eleanor. – A kivitelező csak úgy vállalta a munkát előleg nélkül, ha a tulajdonos – vagyis te – kezességet vállal a teljes összegért, és hozzájárul ahhoz, hogy nemfizetés esetén jelzálogot jegyezzenek be az ingatlanra. A munkálatok összértéke nyolcvanötezer dollár.
A lélegzetem is elakadt. – Nyolcvanötezer?! Mit csináltak abban a házban ennyi pénzért?
– Teljes belső átalakítást – felelte Eleanor. – Falakat bontottak ki, új fürdőszobát építettek, kicserélték a teljes tetőszerkezetet a terasz felett, és prémium konyhabútort rendeltek. És nézd meg a számlázási címet és a kapcsolattartót: Vanessa e-mail címe és telefonszáma van megadva mindenhol, kivéve a tulajdonosi nyilatkozatot, ahol a te neved, a te személyi igazolványszámod és a te hamisított aláírásod szerepel.
Hirtelen hideg verejték futott végig a hátamon. Most már értettem Vanessa pánikját előző este. Nem csupán egy engedély nélküli felújításról volt szó. Arról volt szó, hogy Vanessa elköltött nyolcvanötezer dollárt, amely valószínűleg nem állt a rendelkezésükre, abban bízva, hogy a nyári bérleti díjakból majd visszafizeti a kivitelezőnek. Csakhogy a kivitelező időközben benyújtotta a végszámlát, és mivel még egyetlen centet sem kapott, közvetlenül engem, a tulajdonost keresett meg az e-mailben, amelyet előző délután kaptam meg.






