A levegő megfagyott a dolgozószobában. Nicholas arca kifejezéstelen maradt, de a szemeiben felizzó harag olyan sötét volt, hogy még a sokat látott biztonsági főnök is önkéntelenül hátrébb lépett egy felet.

– A testvérem? – kérdezte rekedten Nicholas. – Julian?

– Igen, főnök – nyelte vissza a nyálát a biztonsági főnök. – A gondnok elismerte, hogy Julian úr emberei keresték meg még tegnap este. Azt akarták, hogy a szék ne csak eltörjön, hanem végzetes balesetet okozzon. Ha az idős asszony hátraesik a márványpadlón… nos, a korára való tekintettel az orvosok természetes esésnek könyvelték volna el.

Margaret zokogásban tört ki, a kezével eltakarva az arcát.

– A saját fiam… – suttogta kétségbeesetten. – A saját vére akart megölni engem egy kis pénzért, egy kis örökségért?

Nicholas azonnal átkarolta az édesanyját, miközben a hangja jéghidegen csengett.
– Senki sem fog bántani téged, Anya. Senki.

A férfi felállt, és a testőrére nézett.
– Hozzátok ide Juliant és Vanessát. Most azonnal. Élve vagy holtan.

Mielőtt az ajtóhoz érhettek volna, a szoba ajtaja kinyílt, és maga Julian lépett be, öltönyben, széles, magabiztos mosollyal az arcán, mögötte pedig Vanessa tipegett.

– Na végre, testvér! – mondta Julian hangosan. – Mindenki a bálteremben vár rád. Miért bujkáltok itt a sötétben? A menyasszonyod már türelmetlen, hogy elkezdődjön a hivatalos rész.

Nicholas nem mozdult. Csak nézte a testvérét.
– Julian. Tudod, mi van ebben a mappában?

Julian mosolyának a sarka kicsit megrándult, de próbálta tartani a frontot.
– Mi lenne? Valami régi céges papír? Nem értek rá ilyenekkel foglalkozni, ma van a napod…

– A székről szól, Julian – vágott közbe Nicholas, és a hangja olyan volt, mint a pengvágó acél. – Arról a székről, amit a te megbízásodból készítettek elő az édesanyánknak. Arról a székről, ami megölte volna.

Vanessa arca azonnal elfehéredett.
– Te… te miről beszélsz?! – sikoltotta. – Semmi közöm nincs ehhez! Julian mondta, hogy csak egy kis tréfa…

Julian elfordította a fejét, és rámeredt a nőre.
– Te hülye kurva, most rám akarod kenni?

– Elég! – dörrent fel Nicholas. A hangja betöltötte az egész rezidenciát.

A fegyveres őrök azonnal körbevették Juliant és Vanessát. A vendégek messziről még nem hallottak semmit, de a feszültség már tapintható volt a levegőben.

—

### 3. fejezet: A birodalom átrendeződése

Az éjszaka hátralevő része nem az eljegyzési tortáról szóló ünneplésről szólt, hanem a családi igazságszolgáltatásról. Nicholas nem hívta a rendőrséget – a maffia saját törvények szerint élt, és a család ellen elkövetett árulást csak egyféleképpen lehetett büntetni.

Julian és Vanessa elszámoltatása zárt ajtók mögött zajlott. Reggelre a szövetségük darabokra hullott: Juliant megfosztották minden vagyonától, és egy távoli, lakatlan vidéki birtokra száműzték, ahol élete végéig felügyelet alatt maradt, míg Vanessát örökre kitiltották a városon túli üzleti körökből.

Én ott álltam a konyhában, csendesen pakolva a reggeli után, amikor a lépcsőn léptek neszét hallottam.

Nicholas lépett be. Fáradtnak tűnt, a szeme alatti sötét karikák árulkodtak az éjszakai küzdelemről, de a tartása továbbra is félelmetes maradt.

– Emily – szólalt meg halkan.

– Igen, úr… azaz, Nicholas? – fordultam meg.

A férfi odasétált a pulthoz, és letett egy vastag borítékot.
– Az anyám élete köszönhető neked is meg annak, hogy észrevetted, milyen feszült volt. És köszönöm, hogy hű maradtál hozzánk, amikor a többiek elfordultak.

– Csak a munkámat végeztem – feleltem lehajtott fejjel.

Nicholas megállt mellette, és a kezét a vállamra tette. A keze meleg volt, és a közelsége biztonságot sugárzott – olyasmit, amit hónapok óta nem éreztem ebben a veszélyes világban.
– Nem csupán munkát végeztél, Emily. Megmentetted a családomat. És a jövőben… nos, a számláidat a szanatóriumban az én nevemre írják át. Örökre.

Felnéztem rá, és a tekintetében nem a rettegett maffiafőnököt láttam, hanem egy férfit, aki épp most veszítette el a családja egy részét, de megtalálta azt, ami igazán számít.

– Köszönöm, Nicholas – súgtam.

—

### 4. fejezet: Új nap a kikötőben

A napfény lassan áttörött a felhőkön a Delaware folyó felett, beragyogva Filadelfia ipari negyedét. A kikötő békésen nyújtózott a reggeli fényben, a hajók pedig zavartalanul pakolták az árukat.

Margaret Vescari ott ült a teraszon, a kedvenc, teljesen ép székében, miközben az unokái körülötte futkároztak. Én pedig ott álltam mellette egy tálca teával a kezemben, látva, hogy a vihar elvonult.

Nicholas a távolba nézett, de amikor észrevette, hogy őt figyelem, elmosolyodott. Egy ritka, őszinte mosoly volt ez, amely megváltoztatta az egész arcát.

A múlt sebei talán soha nem fognak teljesen behegedni, de a birodalom tiszta alapokra épült újjá. És én tudtam, hogy a helyemen vagyok.