Brooke ekkor lépett elő, az arca eltorzult a döbbenettől és a dühödt hisztériától. Hirtelen leesett neki is a tantusz, hogy itt nemcsak arról van szó, hogy én kikerülök a képből, hanem arról is, hogy a pasija nyakig ült a pácban – és valószínűleg őt is becsapta.
– Dylan! – sikoltott fel Brooke, és a mellkasára csapott. – Mi az, hogy nincs befizetve a lakbér? Azt mondtad nekem, hogy ez a lakás a tiéd, hogy a rezsit és a bérleti díjat te simán kigazdálkodod, és hogy a nekem adott ajándékokat… meg a hétvégi kiruccanásokat Vegasba… szóval, hogy azt a saját megtakarításaidból fizeted! Azt mondtad, hogy Avery csak egy ingyenélő, aki hozzád csapódott!
Dylan megpróbált hátrálni, de a konyhapult feltartóztatta. – Brooke, kicsim, kérlek, hallgass meg, ez nem úgy van… Csak egy kis pénzügyi… szóval, befektettem egy remek üzletbe, és azt hittem, gyorsan vissza tudom forgatni…
– Befektettél?! – sikoltott Brooke olyan hangosan, hogy a szomszédos lakásban valaki dörömbölni kezdett a falon. – Befektetted a lakbérünket?! Hát eszed ágában sem volt fizetni! És te akartál engem idehozni, meg kirakni ezt a nőt, hogy ne vegyük észre, hogy összeomlottunk?! Te egy hazug csaló vagy, Dylan!
Néztem ezt a szánalomra méltó jelenetet, és hirtelen elöntött a jeges nyugalom. Az a nő, aki perceikkel ezelőtt még gúnyosan mosolyogva pakolta a dobozaimba a nagymamám féltett kincsét, most ott állt összetörve, felismerve, hogy egy fillérje sincs, egy gátlástalan szélhámos csapdájába sétált, aki ráadásul az én pénzemet is elherdálta.
– Nos – léptem oda a szobám ajtaja előtt álló kartondobozokhoz, és lassan, határozott mozdulattal visszapakoltam a kék kerámia bögrémet a polcra. – Úgy látom, nem én vagyok az, akinek péntekig el kell hagynia ezt a lakást.
Dylan a fejéhez kapta a kezét, a haja szétmálott az izzadságtól. – Avery, kérlek! Ne menjünk az ügynökséghez! Megoldom! Kölcsönkérek valahonnan, ígérem…
– Kölcsönkérni? – huppantam le a nappali foteljébe, keresztbe font lábbal. – Négyvenezer dolláros fizetésből és negyvennégyezer dolláros tartozásból nem fogsz tudni kikászálódni egyhamar, Dylan. De van egy jobb ötletem. Mivel a bérleti szerződés az én nevemen is van, és én vagyok az egyetlen, aki tisztességesen fizetett – amit a banki kivonataim azonnal bizonyítanak is –, reggel első dolgom lesz bemenni Mariához. Kérem a szerződés módosítását: téged hivatalosan kizáratlak a bérlők közül a fizetésképtelenség és a csalás miatt, a tartozást pedig teljes egészében a te nevedre íratjuk. Ami pedig Brooke-ot illeti…
Odapillantottam a zokogó, összeomlott lányra, aki épp a designer táskáját kapkodta magához a kanapéról.
– Hát, Brooke, ha már úgyis annyira akartad ezt a lakást, és oly nagyon otthon érzed magad itt, akkor viseld a következményeket. A negyvennégyezer – bocsánat, négyezer-négyszáz dolláros számla mostantól a te kedves Dylaneden szárad, de mivel hivatalosan nem vagy bérlő, a tulajdonos huszonnégy órán belül ki fog dobni téged innen, hacsak ki nem fizeted a maradványt. Szóval, kezdd el pakolni a saját dobozaidat is.
Brooke egy sikoly kíséretében berohant a hálószobába, hogy mentse a menthetőt, míg Dylan összecsuklott a konyha padlóján, végleg elveszítve mindent, amit a saját kapzsiságának és hazugságainak köszönhetett.
Én pedig felálltam, elmentem a konyhába, felöntöttem egy adag forró vizet a kék bögrémbe, belehunytam a szemem, és bekortyoltam a teát. Az igazság talán keserű volt számukra, de nekem végre édes ízt adott. A hétvégi tervek megváltoztak: nem új lakást kellett keresnem, hanem egy olyan békés otthont, ahol végre tisztességes emberek vesznek körül.






