– Ne a mentőket – mondta Nicholas, és a hangja olyan mély és stabil volt, mint egy harangütés. – Hozzátok be a privát szobámba. És hívjatok egy orvost. Azonnal.

—

Amikor Ivy órákkal később felébredt, a fény nem a rideg mennyezeti neoncsövekből áradt, hanem egy puha, aranyszínű lámpából, amely egy elegáns, sötét tónusú szobát világított meg. Az ágy, amelyen feküdt, selyempuhaságú volt, és a testét meleg takaró borította. A fájdalom még mindig ott bizsergett a tagjaiban, a zúzódások lüktettek, de a levegő tiszta volt. Fojtogató rettegés kerítette hatalmába; hirtelen felült, a takarót magához szorítva, és a szobát kémlelte.

A sarokban, egy bőrfotelben egy férfi ült. Sötét ing, feltűrt ujjak, az arcán a kor és a hatalom kemény vonásai, de a tekintetében most nem a kegyetlenség, hanem egy furcsa, feszült figyelem lakozott.

– Nyugodj meg – mondta a férfi, és a csészéjét a kis asztalra tette. – Biztonságban vagy. Senki sem fog bántani.

Ivy a fejét rázta, a könnyek újra utat törtek maguknak az arcán.
– Maga… maga ki? Hova hoztak? Vissza kell mennem… ha David megtalál…

– David nem fog megtalálni – vágta közbe Nicholas, és a hangjában annyi parancsoló erő volt, hogy Ivy akaratlanul is elhallgatott. – Ez a hely nem az a fajta, ahová bárki csak úgy besétálhat, hogy embereket bántson. És különösen nem az a hely, ahová az a… gyáva alak merészkedne. Az embereim már elintézték, hogy a nevedet se merje kiejteni a száján többé.

Ivy megdöbbent.
– Mit tett?

– Csak megértettem vele a határokat – mondta Nicholas, lassan felállva a fotelből. Olyan magabiztossággal és méltósággal lépkedett felé, ami egyszerre ijesztette meg és nyűgözte le a nőt. Megállt az ágy mellett, lehajolt, és a nagy, erős kezével – azzal a kézzel, amelytől a várostól kezdve a rivális bandákig mindenki tartott – óvatosan, szinte hihetetlen gyengédséggel félresöpörte a hajfürtöt Ivy homlokáról. – Egy olyan nő, mint te, aki végigsétált a városon mezítláb, hogy megmeneküljön, nem érdemel meg még egy könnyet sem a múltból.

A szavak megváltoztatták a levegőt a szobában. Ivy a férfi szemébe nézett, és ott, a maffiafőnök sötét pillantása mögött nem egy szörnyeteget látott, hanem egy olyan embert, aki éppúgy ismerte a fájdalmat, mint ő maga.

—

Az elkövetkező hetekben a Moretti-birtok falai között Ivy lassan visszanyerte az erejét. Nicholas nem kényszerítette semmire. Nem kérdezte, honnan jött, miért üldözték, és nem várta el, hogy hálás legyen. Egyszerűen csak teret adott neki: egy biztonságos teret, ahol újra megtanulhatott lélegezni. A sebei begyógyultak, a zúzódások halványulni kezdtek, és a tükörbe nézve Ivy végre nem egy áldozatot látott, hanem egy nőt, aki túlélte a poklot.

De a kapcsolatuk hamarosan túllépett a megmentő és a megmentett szerepén. Esténként, amikor a birtok csendbe borult, Nicholas gyakran betért a könyvtárszobába, ahol Ivy olvasni szokott. Csendesen leült vele szemben, és beszélgettek – nem az alvilági ügyekről vagy a hatalomról, hanem a csillagokról, a művészetről, a világ dolgairól. A férfi rideg páncélja lassan meglazult Ivy jelenlétében, és a nő rájött, hogy a félelmetes hírnév mögött egy olyan ember lakozik, aki éppúgy vágyik a békére, mint ő.

Egy hűvös, csillagos éjszakán, amikor a teraszon álltak, és a várost nézték a távolból, Nicholas hirtelen megszakította a csendet.

– David megpróbált kapcsolatba lépni a városon kívüli embereimmel – mondta halkan Nicholas, a tekintete a sötét horizontot pásztázta. – Azt hitte, visszaszerezhet.

Ivy szíve egy pillanatra kihagyott. A félelem hideg árnyéka végigfutott a gerincén.
– És… mi történt?

Nicholas felé fordult. A szemei megcsillantak a holdfényben, és a kezeit zsebre dugva közelebb lépett hozzá.
– Semmi különös. Elmagyaráztam neki, hogy a világ, amelyben él, hirtelen nagyon kicsi lett számára. Elköltözött a állam másik felébe, és soha többé nem fog a közeledbe jönni. Ezt megígérhetem.

Ivy a férfi szemébe nézett, és érezte, hogy a mellkasát nyomó utolsó nehéz kő is végleg leesik. A múlt elszállt. A fogság véget ért.

– Miért tette ezt velem, Nicholas? – kérdezte suttogva Ivy, miközben a szél belekapott a hajába. – Nem tartozott nekem semmivel.

Nicholas egy lépéssel közelebb lépett, egészen addig, amíg a meleg teste el nem űzte a hűvös éjszakai szellőt. A nagy, erős kezeit lassan Ivy vállára tette, a hüvelykujjával pedig finoman megsimintotta az arcát.

– Mert amikor beléptél abba az étterembe, Ivy, nemcsak egy sebesült nőt láttam – mondta a férfi, és a hangja olyan mélyen zengett, mint egy titkos ígéret. – Azt láttam, hogy a sors végre elhozta nekem azt, amire valójában szükségem volt. Nem egy birodalmat, hanem valakit, akiért érdemes azt megvédeni.

A teraszon a csend mélyebbé vált, miközben a város fényei lassan pislákoltak alattuk. Ivy nem húzódott el. Hagyta, hogy a férfi meleg tenyere átjárja a bőrét, és ott, a veszélyes, sötét alvilág kapujában megértette: a sorsa nem a pusztulásról szólt. A nagy, erős kezek, amelyek egykor birodalmakat romboltak le, most egy új, biztonságos otthont építettek neki. És ő végre otthon volt.