Letettem a bögrémet, odaléptem hozzá, és átöleltem a vállát, pontosan úgy, ahogy ő tette velem a kápolna lépcsőjén, amikor a leginkább szükségem volt rá.

– Nem kell elfelejtenünk, Clare – mondtam, miközben a manhattani égboltot néztem, ahol a helikopterek csendben húzták el a csíkaikat a felhőkarcolók között. – Csak túl kellett élnünk. És most már szabadok vagyunk.

A telefonom megcsörrent az asztalon. James volt az, az ügyvéd.
– Fay, a papírok megérkeztek. A vagyonkezelői alap véglegesítve van. A loftlakások a te neveden vannak, és a bíróság elutasította Gerald minden további fellebbezését.

– Köszönöm, James – mondtam.

Amikor letettem a telefont, mély, tiszta levegőt vettem. A tizenöt évvel ezelőtt kihelyezett bőrönd, a konyhaablakon át hallott suttogás, a gúnyos borosüveg a country clubban – mindez már a múlté volt. Nathan emléke nem a gyászban, hanem a biztonságban és a jövőben élt tovább. És én végre ott repültem, ahová mindig is vágytam: a saját életem magasságában.