Óvatosan letettem Leót a mózeskosarába, elmentem a fürdőszobába, levetkőztem, és meleg vízzel lemostam magam. Levettem az átázott gézt. A seb szerencsére nem nyílt ki, de a bőröm piros volt és irritált. Óvatosan lefertőtlenítettem, és új kötést tettem fel. Ahogy a tükörbe néztem, egy fáradt, karikás szemű nőt láttam, akinek a teste egy háborús övezethez hasonlított. De a tekintetem tiszta volt.
Ahogy ígértem magamnak, amint tiszta ruhát vettem, a rendőrség vonalán voltam.
Két járőr érkezett negyven perccel később. Egy fiatalabb férfi és egy idősebb női tiszt. Beengedtem őket, és elmagyaráztam, mi történt. Megmutattam a még mindig átázott ágyneműt a hálószobában, az üres vizeskancsót a padlón, és elmondtam, hogy egy nagyműtét utáni gyógyulási folyamat közepén vagyok.
A női tiszt, Constable Miller, nagyon komolyan vette a dolgot.
– Ms. Hayes – mondta, miután feljegyezte a részleteket. – Törvényi szempontból az, hogy valaki hideg vizet önt egy nyílt sebbel rendelkező, frissen műtött személyre, fizikai bántalmazásnak minősül. Ez nem csupán egy családi vita, hanem erőszak. Akar tenni hivatalos feljelentést az anyósa ellen?
Egy pillanatig haboztam. Az a hang a fejemben, amit évtizedekig a társadalom nevelt belém – „ne csinálj balhét, a család az család, mosd tisztára a szennyest otthon” –, megpróbált visszatartani. De aztán eszembe jutott Wade szórakozott arckifejezése az ajtóban. Eszembe jutott, hányszor nézték el nekik a toxikus viselkedésüket.
– Igen. Akarok – mondtam határozottan.
A rendőrök felvették a vallomásomat. Constable Miller megadta a jelvényszámát és az ügyiratszámot, majd biztosított róla, hogy kiküldenek egy járőrt Roberta házához, hogy formálisan figyelmeztessék, és rögzítsék az ő verzióját is, ami tökéletes alapot fog adni egy jövőbeli távoltartási végzéshez.
Miután a rendőrök elmentek, a telefonom elkezdett vibrálni. Folyamatosan, megállás nélkül.
Wade. Wade. Roberta. Wade.
Aztán elkezdtek jönni az üzenetek.
Wade: Kint vagyunk a hidegben, Ivy. Remélem büszke vagy magadra.Wade: Anyám sír. Te tetted ezt vele. Teljesen elvesztetted a józan eszedet.Wade: Nem hagyhatsz el. Házasok vagyunk. A fele mindenből engem illet.
Ez az utolsó üzenet. A fele mindenből engem illet.
Vettem egy mély levegőt, és némítottam a telefonomat. Nem blokkoltam őket, mert tudtam, hogy minden egyes dühös, manipulatív üzenetük később aranyat fog érni a bíróságon. Ehelyett kinyitottam a laptopomat.
Wade azt hitte, mivel Ontarióban élünk, és a lakás a mi „házastársi otthonunk” (matrimonial home), automatikusan a felére jogosult egy válás esetén, függetlenül attól, hogy én vettem. Részben igaza volt. A családjogi törvények valóban bonyolultak ezen a téren. De Wade elfelejtett valamit, amiről talán azt hitte, én is elfelejtettem.
A házasságkötésünk előtt, amikor Wade hitelkártya-adósságai először felszínre kerültek, ragaszkodtam egy házassági vagyonjogi szerződéshez (prenup). Azt a lakást egy olyan trösztön (trust) keresztül vásároltam, amelyet a saját cégem, egy sikeres digitális marketing ügynökség kezelt, és a szerződésünk világosan kimondta, hogy a lakás értéke soha, semmilyen körülmények között nem képezi a családi vagyonmegosztás alapját, hacsak ő nem járul hozzá a tőkeérték növeléséhez (például fizeti a jelzálog felét). Mivel jelzálog nem volt, és ő soha egy centet nem fizetett bele az ingatlan fenntartásába – a közös költséget is én fizettem –, a követelése a levegőben lógott.
De volt itt még valami más is. Valami, ami a mélyben lappangott, és ami miatt Wade annyira magabiztosan, szinte pimaszul viselkedett az elmúlt hónapokban.
Hétfő reggel kilenckor az első hívásom dr. Evelyn Thorne irodájába futott be. Evelyn egyike volt Toronto legkíméletlenebb, legzseniálisabb családjogi ügyvédeinek. Nem a „megegyezéses, békés elválás” szakértője volt. Őt azok hívták, akik háborúba indultak, és győzni akartak.
Mivel Evelyn korábban a cégem jogi képviseletét is ellátta néhány céges ügyben, azonnal fogadott, egy online videóhíváson keresztül, figyelembe véve az állapotomat és Leót.
– Ivy – mondta Evelyn, ahogy megjelent a képernyőn, a védjegyének számító sötétkék blézerben. – Gratulálok a babához. Bár a hívásod időzítéséből ítélve nem a baba első képeit akarod mutogatni.
Röviden, tényszerűen vázoltam fel az elmúlt negyvennyolc óra eseményeit. A vizet. A biztonságiakat. A rendőrségi jelentést. És az üzeneteket, amikben Wade a vagyonom felét követelte.
Evelyn jegyzetelt, az arca rezzenéstelen maradt, de a szemeiben megvillant egy ragadozóhoz hasonló fény.
– Kezdjük a legfontosabbal: te és a baba biztonságban vagytok – mondta az ügyvédnő. – A zárakat lecseréltetted, a biztonságiak tudják a dolgukat. A rendőrségi feljelentés tökéletes lépés volt. Ez megalapozza a kizárólagos használati jogot (exclusive possession) a házastársi otthonra, függetlenül a tulajdonjogi vitáktól. Wade egy darabig biztosan nem teheti be a lábát abba a lakásba.
– És a tulajdonjog? – kérdeztem. – A prenup megvéd engem, igaz?
– A prenupod betonbiztos, Ivy. Én írtam, emlékszel? – mosolyodott el Evelyn halványan. – De van itt valami, ami sokkal jobban érdekel engem. Említetted Wade szerencsejáték-adósságait. Azt mondtad, kifizetted őket a múltban.
– Igen. Körülbelül negyvenezer dollárt rendeztem neki a házasságunk második évében. Megesküdött, hogy terápiára megy és abbahagyja.
– Ment terápiára?
– Két hónapig. Aztán azt mondta, ’meggyógyult’.
Evelyn a tollával dobolt az asztalán. – A szerencsejátékosok ritkán gyógyulnak meg két hónap alatt, Ivy. És a viselkedése, ez az irreális magabiztosság, amit leírtál… ez arra utal, hogy Wade-nek van egy terve. Egy terve, amihez pénz kell. Pénz, amiről azt hiszi, hogy tőled fogja megkapni.






