Holly hátrált egy lépést, a kezét a mellkasára szorítva.
– Hát persze, hogy az ő pénzéből vettük! – vágta rá dühösen, mert látta, hogy a hazugság már nem működik. – Mi máshonnan kaptunk volna ennyit? De ő adta! Senki sem lopta el! Ő akarta, hogy a drága unokáinak szép háza legyen, nem pedig egy nyomorult kis lyuk a város szélén! És ti – mutatott körbe a döbbent rokonokra és szomszédokra – mindannyian azt hittétek, hogy önerőből építettünk mindent? Hát nem! De ez nem az én bűnöm!
A kertben állók közül többen hangosan felhorkantak. Joan, aki eddig a papírt tartotta a kezében, undorral fordította el a fejét. Roger pedig, Holly édesapja, lesütötte a szemét, mert valószínűleg egész idő alatt tudta, de soha nem mert szólni a lánya arroganciája miatt.
– Vedd le – mondta Walter hirtelen, és a jobb kezét a felesége felé nyújtotta.
– Mit…? Mit akarsz levesztetni? – nézett rá Holly elképedve.
– A kulcsot. A házkulcsot, amit a csuklóidon hordasz, meg azt, amit az előszobában tartasz. És a jegygyűrűdet is, ha úgy tetszik, de a kulcsokat most azonnal add ide.
– Te megőrültél! – sikoltotta Holly, és a könnyeit nyelve rázta a fejét. – Ez az én házam is! Én vagyok a feleséged! Nem fogsz csak úgy kidobni!
– Nem dobozlak ki, Holly – mondta Walter, és a hangja nyugodt volt, de kérlelhetetlen. – De ez a ház Arthur Calloway pénzéből épült. Az anyám bocsátotta rendelkezésre az apám utolsó megtakarításait, hogy nekünk otthonunk legyen. És te ma reggel… nem, ma délután odáig süllyedtél, hogy letaszítottad az idős édesanyámat a saját teraszunkról, mert nem akart bébiszitterkedni a hétvégén. Elég volt.
Walter közelebb lépett, és a tenyerét tartotta. Holly hosszan nézett a férjére, és végre megértette, hogy a játszma véget ért. Nem volt többé színlelés, nem voltak könnyek, amelyek megmenthetnék a státuszát. Remegő, dühös ujjakkal lefejtette a láncot a csuklójáról, a sárgaréz házkulcsot a fűbe dobta Walter lábához, majd megfordulva beszaladt a franciaajtón, és becsapta maga mögött az üveget.
A kertben teljes csend maradt. A lampionok továbbra is ott lógott a cédrus gerendák alatt, de a hangulatuk elszállt.
Walter lehajolt, felvette a sárgaréz kulcsot, majd lassan letérdelt hozzám a sárba. Gyengéden átkarolta a vállamat, és segített felállni.
– Anya – mondta, és a hangja elcsuklott. – Sajnálom. Mindent sajnálok. Nem érdemelted meg, hogy így bánjanak veled a saját házunkban… az apám házában.
– Tudom, fiam – mondtam, és a tenyeremmel letöröltem a port a palaszínű ruhámról. – Csak azt akartam, hogy békén legyetek.
– A béke nem ér annyit, hogy feladjuk a méltóságunkat – felelte Walter, és a kezébe vette a táskámat meg a szétszóródott papírokat.
Joan és a többi szomszéd lassan elkezdtek pakolni. Senki sem mondott semmit Hollynak, de amikor Joan elhaladt mellettem, megfogta a kezemet, és melegen megszorította.
– Gyere, Kathleen – mondta Walter, és a karját nyújtotta nekem. – Vigyázok rád. Haza viszlek.
Egy pillanatra visszanéztem a cédrus teraszra, a grillre, a félig teli borospoharakra és a fűben fekvő régi, csorba halászcsalira. Arthur ott volt benne, a megkopott piros festékben meg a rozsdás szemben. Megigazítottam a táskám pántját, és a fiam oldalán elindultam a felhajtó felé, végleg magunk mögött hagyva azt a házat, amelynek minden téglája a múltunk emlékeiből épült.






