– Uram, szerintem maga nem is fogja fel, kivel beszél.
A fiatalember egy mosoly kíséretében mondta ezt.
Nem volt barátságos mosoly. Nem az a fajta, amely megértésre ösztönözne, vagy oldaná a kényelmetlen beszélgetést. Annak az embernek a begyakorolt mosolya volt, aki felnőtt élete nagy részét azzal töltötte, hogy rájöjjön: egy magabiztos hangnem, egy drága zakó és a megfelelő vezetéknév képes arra, hogy másokat hátrébb lépésre kényszerítsen.
A recepciós pult mögött álló idős hölgy azonban nem lépett hátrébb.
Mindkét kezét könnyedén a fényesre csiszolt fán nyugtatta, kék üdülőhelyi egyenruhája simára volt vasalva, ezüstös tincses haját hátra tűzte, a szíve fölött pedig egy kis sárgaréz névtábla csillogott.
EVELYN PARKER.
A vendéglátásban eltöltött negyvenkét év megtanította Evelynnek, hogy egy emberről a legkevesebbet az árulja el, amit akkor mond, amikor minden a tervei szerint halad.
Azzal árulják el magukat igazán, amit akkor mondanak, amikor valaki nemet mond nekem.
– Tökéletesen megértem, uram – válaszolta. – És arra kérem, hogy halkítsa le a hangját.
A fiatalember arcán a mosoly megfeszült.
Mellette egy túlméretezett dizájner napszemüveget viselő nő rövid, hitetlenkedő nevetést hallatott.
– Maga viccel?
Evelyn felé fordult.
– Teljesen komolyan mondom, asszonyom.
A nő lassan levenni készült a napszemüvegét, mintha maga a mozdulat is tiszteletet parancsolna.
– A vőlegényem próbál magának elmagyarázni valamit. Talán érdemes lenne odafigyelnie.
– Végig hallgattam.
– Akkor miért állunk még mindig itt?
Mert – gondolta Evelyn –, az elmúlt nyolc percben azzal töltötték az időt, hogy elmagyarázzák, a szabályok miért érvényesek mindenki másra, csak rájuk nem.
De ezt nem mondta ki.
Ehelyett a lobbin túli nyitott terasz felé pillantott, ahol a napfény szétterült a halvány kőpadlón, és az Atlanti-óceán csillogott a pálmafák között.
Gyönyörű reggel volt a Seabrook Grandben.
Olyan reggel, amelyért az emberek ezer dollárokat fizetnek, hogy átélhessék.
Enyhe szellő fújt át a nyitott ajtókon. Valahol a medence közelében egy gyermek nevetett. Egy pincér jéghideg italokkal teli tálcát vitt a terasz felé, és lágy zongorazene szűrődött ki a trópusi növények közé rejtett hangszórókból.
Minden békésnek tűnt.
Kivéve a recepciós pultnál álló három embert.
A fiatalember közelebb hajolt.
– Nézze, Evelyn, ugye?
– Igen.
– Nagyon egyszerűvé fogom tenni.
Egy fekete hitelkártyát csúsztatott a pultra.
– Foglalásunk van az Elnöki Óceáni Lakosztályra. Holnap este rendezvényünk lesz itt. Vendégeink érkeznek New Yorkból, Chicagóból és Londonból. És nem fogom hagyni, hogy a hétvégénket tönkretegye, amiért valaki a front desk-en nem fogja fel, hogy milyen fontos ez a foglalás.
Evelyn ránézett a kártyára.
Aztán ránézett.
– A lakosztályuk készen áll, Mr. Whitmore.
– Akkor mi a probléma?
– A probléma az a kérése, hogy a keleti kertet zárják el minden más vendég elől egész délutánra.
A menyasszonya összefonta a karját.
– Ezt már megbeszéltük.
– Igen, asszonyom. Megbeszéltük.
– És?
– És a keleti kert ma nem áll rendelkezésre zártkörű rendezvényre.
A fiatalember ismét felnevetett.
Ennek a nevetésnek semmi szórakoztató oldala nem volt.
– A megfelelő árért minden elérhető.
Evelyn arckifejezése megmaradt.
– Nem minden.
A férfi most először nem mosolygott.
Daniel Whitmore-nak hívták.
Harminckét éves volt. Egy gyorsan terjeszkedő ingatlanbefektetési cég alelnöke. Drága egyetemen tanult. Gazdasági magazinokban szerepelt. Egy olyan férfi fia, akinek a pénze már azelőtt kinyitotta az ajtókat, hogy Daniel egyáltalán megértette volna, hogyan is működnek az ajtók.
Daniel sosem tartotta magának kegyetlennek.
Nagylelkűen borravalózott, ha emlékeztek a szokásaira. Jótékony célokra adakozott, ha valaki meghívta a megfelelő adománygyűjtésre. Tartotta a liftet a drága cipőt viselő nőknek, és karácsonyi ajándékokat küldött azoknak az ügyfeleknek, akik pénzt hozhattak neki.
Saját maga szemében nagylelkű, megfontolt és sikeres volt.
Azt azonban soha nem tanulta meg, hogyan kell bánni valakivel, aki semmit sem tud neki nyújtani.
Menyasszonya, Vanessa Cole huszonkilenc éves volt, és luxusrendezvény-marketinggel foglalkozott. Az elmúlt hat hónapot azzal töltötte, hogy megszervezze eljegyzési ünnepségét a Seabrook Grandben.
Minden egyes részlet számított neki.
A virágok. A világítás. A pezsgő. A fényképek. Az a benyomás, amelyet a hétvége a vendégekben hagy majd.
Különösen a fényképek.
Úgy képzelte el magát, ahogy a fehéren virágzó ágak alatt áll a keleti kerti teraszon, a háttérben az óceánnal, Daniel karjával a derekán, a jövőjük pedig ugyanolyan hibátlanul fest, mint a telefonjára mentett képek.
Nem egy kék egyenruhás, idősebb alkalmazottra számított, aki azt mondja neki, hogy a kert nem érhető el.
– Ki foglalta le? – követelőzött Vanessa.
Evelyn habozott.
– Ez az információ magántulajdon.
Vanessa szeme összehúzódott.
– Ez egy kert, nem valami államtitok.
– Ez egy magánfoglalás.
Daniel drámaian felsóhajtott.
– Jó. Aki lefoglalta, annak ajánljanak fel egy másik helyszínt.
– Attól tartok, azt nem tehetem meg.
– Miért nem?
– Mert az ő foglalásuk előbb érkezett, mint az önöké.
– Akkor fizessék vissza a pénzüket.
– Nem, uram.
Daniel rámeredt.
– Maga most nemet mond nekem?
– Azt mondom, hogy a kert már foglalt.
– Van fogalma arról, hogy mi mennyit költünk itt?
– Igen, uram.
– Akkor meg kellene értenie, hogy ez a beszélgetés nevetséges.






