– Luca – sziszegte Vanessa, miközben a hangját igyekezett megfékezni, de a sikoly szélén táncolt –, te most komolyabban veszel egy büdös dadát, mint engem, a leendő feleségedet? A te családod matriarcháját?

Luca nem vette le a szemét a kisfiáról, aki lassan elcsendesedett a karjaiban, de az arca olyan kemény lett, mint a gránit.
– Vanessa, fejezd be. Nem azért gyűltünk össze itt, hogy megalázd azokat, akik a fiamat óvják, amíg mi a társasági életünket éljük.

A vendégek között ideges mormogás futott végig. Néhányan hirtelen nagyon érdekesnek találták a pezsgőspoharukat. Senki sem merte volna nyíltan kihívni a Moretti családot, de a pletyka valószínűleg már azelőtt szétfutott a városon, hogy a desszertet feltálalták volna.

– Én csak azt akarom, hogy a gyerek tudja, hol a helye – mondta Vanessa, miközben a hangja kicsit elhalkult, de a szemeiben a gyűlölet csak úgy izzott. – Egy alkalmazott az alkalmazott marad. Ha hozzád megyek, ez a ház az enyém lesz. És az első dolog, amit megteszek, az lesz, hogy lapátra teszem ezt a kis hízelgőt.

Megállt a levegő.

Odanéztem Lucára. A maffiavezér, aki attól volt híres, hogy egyetlen intintéssel elintézte a riválisait, most mereven nézett a nőre, akit a feleségének szánt. A levegőben feszülő csend szinte zúgott a fülemben. Tudtam, hogy ideje lépnem. Nem akartam az oka lenni egy véres leszámolásnak – sem szimbolikusan, sem a valóságban.

– Uram – szólaltam meg halkan, de tisztán, hogy mindenki hallja. – Azt hiszem, jobb lesz, ifjabb Olivernek és nekem is, ha visszavonulunk a szobánkba. Kicsit megfáradt a nap.

Luca rám nézett, és a tekintetében hirtelen átvillant valami, ami leginkább a tiszteletre hasonlított.
– Nem, Rebecca. Maradj.

– Nem szükséges, uram… – kezdeném, de Vanessa belém fojtotta a szót.

– Igen! Takarodj a szemünk elől! – sikoltotta Vanessa, és a kezével a folyosó felé intett. – Nem tűröm meg a provokációdat egyetlen másodpercig sem!

Oliver ekkor hirtelen megfordult Luca karjaiban, és olyan hangosan kezdett zokogni, hogy a feje teljesen bevörösödött. A kicsi nem akart a szobámba menni; a kicsi megijedt a hangos szótól, Vanessa rikácsolásától és az egész mérgező légkörtől.

Luca mély levegőt vett, átkarolta a fiát, majd lassan felállt a fekhelyéről. A nehéz, drága öltönye szinte belesimult a háttérbe a mozdulatai határozottsága miatt.

– A vacsora véget ért – mondta Luca olyan halkan, hogy a vendégeknek előre kellett hajolniuk, hogy hallják. – Köszönöm, hogy eljöttek. A sofőrök mindenki számára rendelkezésre állnak a távozáshoz.

A teremben kitört a csendes döbbenet. Vanessa arca hirtelen kifehéredett.
– Luca? Miről beszélsz? A vendégeink még itt vannak! A bejelentés… a jegyességünk hivatalossá tétele…

– Nincs semmiféle jegyesség többé, Vanessa – mondta Luca könyörtelen nyugalommal, miközben egy pillanatra sem nézett a nőre. – Egy olyan nő, aki egy tizennyolc hónapos gyermeket terrorizál a saját bizonytalansága miatt, és egy olyan embert aláz meg a saját otthonában, aki megmentette a fiamat a napirendi káosztól… az nem lesz a feleségem.

Vanessa felvisított, mintha képen szúrták volna.
– Ezt nem teheted meg velem! Nevetségessé teszel a város előtt!

– Nem én teszem nevetségessé magam, hanem te – válaszolta Luca, és a karjában szorongatott Oliverrel elindult felém. Megállt mellettem, a kezét a vállamra tette, majd a hálószoba és a lépcső felé biccentett. – Rebecca, kérlek, kísérd fel Olivert az emeletre. Én most elintézem a távozásokat.

Bólintottam. A szívem a torkomban dobogott, de a lépteim biztosak voltak. Kinyújtottam a karomat Oliver felé, aki azonnal átvetette a kis testét hozzám, a fekete ruhám ujjaiba kapaszkodva.

– Menjünk, kicsim – suttogtam a fülébe. – Itt vagyok.

Ahogy lépkedtem fel a széles, mahagóni lépcsőn, még hallottam Vanessa hisztérikus sikolyait odalentről, amint a vendégek előtt próbálja menteni a menthetetlent, de már nem érdekelt. Azon az estén, a maffia birodalmának csillogó, de rothadó falai között, egy valami biztos volt: én voltam az, aki számított a kisfiúnak. És Luca végre meglátta a valóságot.