Sírtam, amikor elmondta, mert azt hittem, végre elértük a célvonalat.
Másnap már nem válaszolt nekem.
Amikor rátaláltam az egyetemi kórház előtt, nem tűnt bűntudatosnak. Bosszúsnak tűnt.
„Mit keresel itt?” – kérdezte. „Ez kínos.”
Ott álltam, és arra a férfira bámultam, akinek a jövőjét én finanszíroztam, és hallgattam, ahogy elmagyarázza, hogy mi már nem vagyunk egy szinten.
Egy klinikát akart.
Egy Gangnami lakást.
Egy pénzes családot.
„Te ezekből semmit sem tudsz nekem megadni” – mondta.
„Mi a helyzet az elmúlt tíz évvel?”
Megvonta a vállát.
„Azt azért csináltad, mert te akartad.”
Amikor emlékeztettem arra, hogy megígérte, feleségül vesz, felnevetett.
„Üres szavak, Szudzsin. Te tényleg emlékeztél rá?”
Mire az anyja másnap délután a kezembe nyomta azt a kétmillió wonos borítékot, valami bennem felhagyott a könyörgéssel.
Megtartottam.
Nem azért, mert a pénz elég lett volna.
Hanem mert hirtelen megértettem a bizonyítékok értékét.
Vissza a bálterembe, megszólalt az esküvői zene.
Mindenki felállt.
A menyasszony megjelent a nyitott ajtók alatt, egy kristálygyöngyökkel borított ruhában. A vendégek a családjáról suttogtak. Mögöttem valaki egy orvosi alapítványt említett. Valaki más azt mondta, hogy az apja segít majd Min-su-nak klinikát nyitni Gangnamban.
Min-su nyílt éhséggel nézte a közeledését.
Nézte a ruhát, a kamerákat, a fontos vendégeket, a termet, azt a jövőt, amit azt hitte, azzal vásárolt meg, hogy engem eldobott.
Aztán a zene elhallgatott.
Nem elhalkult.
Elhallgatott.
Egy hirtelen szünet egy hegedűfutam közepén.
A fejek az oldalbejárat felé fordultak.
Egy sötét öltönyös férfi haladt gyorsan végig a folyosón.
A szálloda személyzetének egyik tagja megpróbálta feltartóztatni, de ő mutatott valamit a kezében, és továbbment. Arckifejezése fegyelmezett volt, profi, sürgető. Mögötte még két ember lépett a bálterembe.
Min-su mosolya eltűnt.
A menyasszony megállt.
Az öltönyös férfi fellépett az elülső emelvényre, és egyenesen rá nézett.
Azon a napon először, senki sem suttogott.
Senki sem mozdult.
Lepillantott a kezében lévő fényképre, majd vissza a menyasszonyi ruhás nőre.
„Ön Ma Szuk-dzsa?”
A menyasszony pislogott.
Min-su elé lépett.
És az egész terem megváltozott.

Min-su előrelépett, úgy, ahogy a gazdagok és hatalmasok teszik, ha valaki megzavarja őket. Nem ijedt volt, inkább felháborodott.

– Ki a fene maga, és mit képzel, mit csinál? – kérdezte, hangja betöltötte a csendet.

A sötét öltönyös férfi nem figyelt rá. A tekintete továbbra is a menyasszonyra szegeződött.

– Ma Szuk-dzsa, igaz? – ismételte meg.

– Igen – válaszolta a menyasszony remegő hangon. – De miért…?

– Én Csoi felügyelő vagyok a szöuli központi rendőrkapitányság gazdasági bűncselekmények elleni osztályáról – mondta a férfi, majd előhúzott egy jelvényt, és felmutatta.

A bálteremben egyszerre mindenki felkapta a fejét. A susmogás, mint egy megzavart méhkas zsongása, újraindult, ezúttal hangosabban.

Min-su arca hamuszürkévé vált. – Rendőrség? Miről van szó?

– Ön Kim Min-su? – kérdezte a felügyelő.

– Igen, én vagyok. A vőlegény. És azonnal magyarázatot követelek, miért zavarja meg a…

– Önnel majd később foglalkozunk, Dr. Kim – vágott közbe Csoi felügyelő hűvös nyugalommal. Újra a menyasszonyhoz fordult. – Ma Szuk-dzsa, ön letartóztatás alatt áll csalás, sikkasztás és okirathamisítás alapos gyanújával.

A szavak úgy hatottak, mintha bomba robbant volna a teremben. A menyasszony apja, egy kövérkés férfi, aki eddig büszkén feszített az első sorban, felpattant.

– Ez valami tévedés! – kiabálta. – A lányom egy orvosi alapítvány igazgatója! Tudja, kikkel állunk kapcsolatban?

– Igen, Ma úr – bólintott a felügyelő. – Tisztában vagyunk vele. Ahogy azzal is, hogy az alapítvány, amelyet a lánya vezet, egy piramisjáték. Több mint száz befektetőt csaptak be, köztük idős embereket, akiknek a megtakarításaikat ígérték gyógykezelésekre. A pénz azonban nem jótékonysági célokra ment, hanem offshore számlákra és… – a felügyelő körbemutatott a termen – …luxusesküvőkre.

A menyasszony elsápadt, és a térde megroggyant. A gyöngyös ruha, amely oly gyönyörűen csillogott, hirtelen úgy tűnt, mintha túl nehéz lenne neki.

Min-su döbbenten bámult a nőre, akit az imént még a jövőjének kulcsaként látott. – Szuk-dzsa… mi… mi ez az egész? Ugye nem igaz?

A menyasszony nem válaszolt. A szemeiben félelem és szégyen keveredett.

Csoi felügyelő intett a mögötte álló két rendőrnek, akik azonnal a menyasszonyhoz léptek.

– Kérem, kövessen minket csendben – mondta az egyikük.

A menyasszony apja megpróbált közbelépni, de a rendőrök határozottak voltak.

– Uram, ha akadályozza az intézkedést, önt is letartóztatjuk – mondta a felügyelő.

Min-su apósa visszaesett a székébe, arca a dühtől és a tehetetlenségtől vöröslött.

Min-su ott állt a színpadon, a díszletek között, miközben a menyasszonyát rendőrök vezették el. A fényképezőgépek villogtak, a vendégek suttogtak. A pillanat, aminek a “legszebbnek” kellett volna lennie, rémálommá vált.

Én még mindig az utolsó sorban ültem, a lábam keresztben. Nem éreztem sajnálatot. Nem éreztem örömet sem. Csak egy furcsa, üres megkönnyebbülést. Tíz évet áldoztam erre a férfira. Tíz évet a pénzemből, az időmből, az ifjúságomból. És ő eldobott, mert azt hitte, talált valakit, aki “többet” tud neki adni. Valakit, akinek a “több” hazugságra és mások kihasználására épült.

A bálterem lassan kiürült. A vendégek sietve távoztak, kerülni próbálva a botrányt. Min-su szülei a sarokban álltak, az anyja arca fehér volt, mint a fal. Min-su pedig csak állt a színpadon, a fejét a kezébe temetve.

Felálltam, és elindultam az ajtó felé.

– Szudzsin! – hallottam meg a hangját.

Megálltam, de nem fordultam vissza.

Lépéseket hallottam a hátam mögött, majd Min-su megállt mellettem.

– Te tudtad ezt? – kérdezte, a hangja rekedt volt, tele gyanakvással és kétségbeeséssel.

Lassan felé fordultam. Az arca, amely oly magabiztos és gőgös volt néhány órával ezelőtt, most összetört és rémült.

– Honnan tudtam volna? – kérdeztem halkan.

– Akkor miért jöttél el? Miért nézted végig?

– Mert látni akartam, hogy a tíz év, amit rád pazaroltam, tényleg a “legjobb” napodhoz vezet-e. És láttam.

Min-su dühösen nézett rám. – Ez mind a te hibád! Te idézted elő ezt a katasztrófát!

– Ne legyél nevetséges – mondtam hidegen. – Én csak ültem a hátsó sorban. Nem én alapítottam a piramisjátékot, és nem én akartam feleségül venni egy csalót.

– De te… te átkoztál el!

Nevettem, de a nevetésben nem volt semmi vidámság. – Nem, Min-su. Te átkoztad el magad, amikor azt hitted, hogy az emberek cserélhetők, mint a régi cipők. Amikor azt hitted, hogy a pénz és a státusz mindent igazol.

Min-su megragadta a karomat. – Szudzsin, kérlek… segíts! A családom… az apám… minden pénzét abba az alapítványba fektette! Mindent elvesztettünk!

Lenéztem a kezére, majd vissza az arcába.

– Emlékszel arra a kétmillió wonos borítékra, amit az anyád adott nekem? – kérdeztem.

Min-su pislogott. – Igen, de…

– Abban a borítékban nemcsak a tíz év ára volt, hanem az én jövőm is veled. És te elfogadtad, hogy ezt az árat ő fizesse meg. Te, aki orvos akartál lenni, hogy segíts az embereken. Te, aki megígérted, hogy egy ujjam sem fogom mozdítani.

Kitéptem a karomat a szorításából.

– Sajnálom, Min-su, de én már nem vagyok a te problémád. Találj valakit, aki “megfelelő osztálybeli” ahhoz, hogy kifizessen téged ebből a slamasztikából.