Megtaláltam a vérző, haldokló maffiafőnököt a zárt szobájában… „Amikor a maffiafőnök kiejtette a nevemet, megértetted, hogy az az éjszaka nemcsak egy eset volt… Aztán megláttam a fényképet a fegyvere mellett”
Csak azért mentem be a szobájába, mert valakinek segítségre volt szüksége.
Damon Volkov volt az a férfi, akit egész Chicago rettegett.
Senki sem mert neki ellentmondani.
Egyetlen cseléd sem tette még be a lábát azon az ajtón.
De azon az éjszakán valami rettenetesen rosszul sült el.
Sebzetten, félmeztelenül és szinte eszméletlenül találtam rá.
A vér beszennyezte a koponyáját és a padlót.
Mégis, amikor meglátott, csak a nevemet suttogta.
Nem a tekintete volt az, ami megrémisztett.
Hanem az, amit a fegyvere mellett láttam.
Egy fényképet.
A saját fényképemet.
Nem emlékeztem rá, hogy bárki is elkészítette volna.
Nem értettem, miért birtokolja.
És ami a legfontosabb, azt sem fogtam fel, hogy mióta figyel engem.
Amikor megkérdeztem tőle az igazat, Damon nem válaszolt azonnal.
A szemében olyasmit láttam, amit még soha korábban.
És abban a pillanatban megértettem, hogy a lövöldözés csak a kezdet volt.
Mert a fénykép mögött egy olyan titok rejlett, amely mindent megváltoztathat.
Amit Damon ezután elárult nekem… azt soha nem tudtam volna elképzelni.
A rezidencia folyosóján a feszültség szinte fizikai súllyal nehezedett a levegőre. A nehéz, sötét tölgyfa ajtó, amely mögött a város legveszélyesebb embere élt a saját maga teremtette magányos erődítményében, most résnyire nyitva állt. Az óra mutatói hajnali kettőt mutattak, és a házban uralkodó halotti csendet csak a távoli esőcseppek kopogása törte meg az ablaküvegen.
Elena nem akart belépni. Csak a takarítóeszközeit akarta elpakolni a szomszédos szekrénybe, amikor meglátta a padlón végigkúszó sötét, vörös csíkot. A vér szaga – az a jellegzetes, fanyar, vas- és rézízű szag – azonnal megütötte az orrát. Valami azt súgta neki, hogy fusson. Hogy zárja be az ajtót, hagyja ott a házat, és soha ne nézzen hátra. De volt benne valami olyan mély, csillapíthatatlan emberség, ami nem hagyta cserben a sebesültet – még akkor sem, ha az illető a könyörtelen Damon Volkov volt.
Amikor óvatosan feltolta a nehéz ajtót, a látvány elakasztotta a lélegzetét.
A szoba hatalmas volt, klasszikus stílusban berendezve, sötétbarna bútorokkal és egy nagy, viktoriánus ággyal a közepén. Damon ott feküdt a padlón, félig a perzsaszőnyegen, félig a parkettán. A fekete inge szét volt szakítva a mellkasán, a feje pedig egy sötét tócsa közepén pihent; a koponyáján lévő mély vágásból még mindig szivárgott a vér. Mellette egy fekete markolatú Glock fegyver hevert, a csöve még halványan füstölt.
Elena a torkára szorította a kezét, hogy elfojtsa a felkiáltását. Odasietett hozzá, a térdére ereszkedett a hideg padlóra, és a remegő ujjaival a férfi nyaki ütőerére tette a kezét. A pulzus gyenge volt, de lassan, kitartóan vert.
– Damon… – suttogta Elena, miközben az első könnycsepp végigfutott az arcán. – Hall engem? Segítséget hívok…
Damon szemhéja lassan megremegett. A fájdalomtól eltorzult arcvonások ellenére a szemei hirtelen kinyíltak. Azok a híres, acélos, szürke szemek, amelyek előtt a város legkeményebb bűnözői is remegni szoktak, most üvegesen, de mégis éles, átható figyelemmel fúródtak bele Elena tekintetébe.
A férfi ajkai szétnyíltak. A hangja rekedt volt, alig hallható hörgés, ami szinte elsikkadt a csendben:
– Elena…
A név úgy csapódott be a szobában, mint egy villámcsapás. Elena megdermedt. Soha, egyetlen alkalommal sem beszélt Damonnal személyesen a nyolc hónap alatt, amióta a rezidencián dolgozott. Mindig ügyelt arra, hogy láthatatlan maradjon; a szabályok szigorúak voltak: a cselédek nem nézhetnek a főnök szemébe, nem szólalhatnak meg, és nem léphetnek be a harmadik emeletre. Akkor mégis… honnan tudta a nevét?
A Fénykép a Fegyver Mögött
Mielőtt még bármit is kérdezhetett volna, Elena tekintete akaratlanul is a férfi kezétől néhány centiméterre lévő Glock fegyverre tévedt. A fém test mellett egy apró, négyzet alakú papírlap hevert. Egy régi, polaroid stílusú fénykép.
A lélegzete elakadt.
A fényképen nem egy táj vagy egy idegen szerepelt.
Elena volt az.
Olyan felvétel volt, amit tavaly nyáron készítettek róla, amikor a városon kívüli régi parkban ült a fa alatt egy könyvvel a kezében. Egy olyan pillanat, amiről ő maga sem tudta, hogy megörökítették. A kép szélek kissé el voltak kopva, mintha valaki gyakran vette volna kézbe, mintha nap mint nap nézte volna.
– Mi… mi ez? – dadogta Elena, és a tekintete a fényképről visszatért Damon véres arcára. A szíve vadul kalapált a mellkasában. – Miért van nálad a képem, Damon? Mióta… mióta figyelsz engem?
Damon megpróbált megmozdulni, de a teste cserbenhagyta. Egy fájdalmas grimasz kíséretében visszahanyatlott a padlóra, a szemeiben azonban ott izzott valami titokzatos, mély fény. Nem volt benne bűntudat. Nem volt benne félelem. Csak egy olyan feszült igazság, amit eddig minden áron el akart rejteni a világ elől.






