– Ethan pontosan tudja, mit látott – szólt le a lépcsőről a kisfiú, aki most már nem sírt, hanem lassan lefelé lépkedett a fokokon, egyenesen az apjához.

Daniel odalépett a fiához, felemelte, magához ölelte, és szorosan a mellkasához szorította a fejét, hogy ne lássa a padlón heverő vértócsát és a nagymamája élettelennek tűnő testét.
– Menj be a dolgozószobámba, Ethan. Csukd be az ajtót, és zárd be belülről. Senkinek se nyisd ki, csak ha én kopogok háromszor. Megértetted?

A kisfiú bólintott, és meg sem nézve Oliviát, besietett a folyosó végén lévő szobába. A zár kattanása megpecsételte a helyzetet.

Olivia a bejárati ajtó felé pillantott. Az autója a felhajtón állt, a kulcsok a padlón hevertek. Odakapott a kulcscsomóért, de Daniel rálépett a bőrtartóra.
– Egyetlen lépést se, Olivia.

– Engedj el, Daniel! – a nő szemei vérben forogtak, a haja ziláltan hullott az arcába. A jól nevelt, kifinomult külvárosi feleség látszata teljesen eltűnt, alatta csak a sarokba szorított, gátlástalan ragadozó maradt. – Nem maradhatok itt! Nem érted meg? Tartozom nekik! Ha nem fizetem ki a pénzt ma éjfélig, eljönnek értem!

– Kiknek tartozol? – kérdezte Daniel halkan, és a hideg futkosott a hátán.

– Azoknak a hitelezőknek… a kaszinóból – fakadt ki Olivia, és az arcát a kezébe temette, de most sem a megbánás, hanem a tiszta önzés könnyei folytak a szeméből. – Azt hittem, vissza tudom nyerni! Az anyád lakrészét fel akartam ajánlani fedezetként… a jelzálogot már előkészítettem… Margaret megtalálta a levelet a postaládában ma délután. Rám rontott a szobámban, megfenyegetett, hogy mindent elmond neked, és feljelent a rendőrségen! Csak el akartam venni tőle a táskát! Ő nem engedte… rángattuk egymást… és megcsúszott! Nem akartam, hogy leessen!

– De amikor meglökted, nem nyúltál utána – mondta Daniel, és minden szava olyan volt, mint egy szög a koporsóban. – Vártad, hogy megálljon a zuhanás után. És amikor megláttad, hogy vérzik, nem a mentőket hívtad. Letérdeltél mellé, és megvártad, hogy én lejöjjek, hogy előadhasd a színjátékodat. Ha Ethan nem áll ott… te hagytad volna meghalni.

Olivia nem válaszolt. A csendje maga volt a vallomás.

Tíz perccel később kék és piros villogók fénye festette véresre a nappali fehér függönyeit. A szirénák vijjogása betöltötte a békés kertvárosi utcát. A szomszédok kíváncsian gyülekeztek a kerítések mögött, ahogy a mentőautó és két rendőrautó felkanyarodott a ház elé.

A mentősök berontottak az előszobába. Egy fiatal, határozott orvosnő térdelt le Margaret mellé, miközben az ápolók nyakrögzítőt és infúziót készítettek elő.
– Koponyatrauma, belső vérzés gyanúja, a pupillák aszimmetrikusak! – kiáltotta az orvos a kollégáinak. – Lapátágyat, azonnal! Készítsék elő az intubálást, a légzése felületes!

Daniel ott állt a fal mellett, és némán nézte, ahogy az anyját, azt az asszonyt, aki felnevelte őt, aki a férje korai halála után két műszakban dolgozott, hogy ő egyetemre mehessen, egy műanyag lapra emelik. Az arca fehér volt, mint a kréta, az ajkai elkékültek.

A két egyenruhás rendőr azonnal felmérte a helyzetet. Az idősebbik, egy őszülő bajszú őrmester, Miller, aki húsz éve szolgált a körzetben, Danielhez lépett.
– Vance úr? Mi történt itt?

Daniel rámutatott Oliviára, aki a konyhapultnak támaszkodva próbált úgy kinézni, mint egy sokkos állapotban lévő áldozat.
– A feleségem, Olivia Vance lökte le az édesanyámat a lépcső tetejéről. A hétéves fiam szemtanúja volt a támadásnak. Itt vannak a bizonyítékok a földön: hamisított dokumentumok, zálogházi papírok és anyám ellopott ékszereinek átvételi bizonylatai.